39. rész

~ 39. rész~

Csaknem háromnegyed órámba telt, míg tömegközlekedéssel elértem a Daegu-i kórházhoz. Egész úton a torkomban dobogott a szívem, és igyekeztem visszatartani a kitörni készülő könnyeimet, miközben magamban szidtam mindenkit, hogy miért megyünk ilyen lassan.

Szinte feltéptem az ajtót, ahogy megérkeztem, és egyből a recepciós hölgyhöz futottam. Elmondtam, hogy miért jöttem, ő pedig már értesítette is a doktornőt, akivel nemrég beszéltem telefonon.

- Maga Park Minseo, ugye? – jött oda hozzám egy körülbelül negyven év körüli nő, aki máris kezet jutott. Annyira meg voltam ijedve, hogy csak bólintani tudtam egyet, és szótlanul elfogadni a kézfogást. - Dr. Song Jaehee vagyok.

- Hogy van a nagymamám? – bukott ki belőlem a kérdés.

- Jobb lesz, ha bemegyünk az irodámba.

Követtem őt, miközben minden porcikám remegett az idegességtől. Mi történt Nagyival? Minden rendben vele? Meg fog gyógyulni és hamarosan ez az egész csak egy szörnyű gondolat lesz, ugye? Mikor láthatom őt? Mihez fogok kezdeni most? Én… semmihez sem értek, eddig mindent Nagyi intézett, de én egyedül semmire sem vagyok képes.

Leültem a kanapéra, és miután egy pohár vízzel is megkínált, újra megkérdeztem:

- Hogy van a nagymamám?

- Nos… az állapota most stabil, de kétséges, hogy valaha felépül.

- Úristen. Mi történt vele?

- Autóbalesetet szenvedett. A nagymamája éppen a járdán sétált, amikor egy kocsival kitolattak az udvarról, és pont eltalálta. Szerencsére az úriember azonnal hívta a mentőket, de mivel a nagymamája idős és nagyon gyenge a szervezete, nem lehet megmondani, hogy rendbe jön-e. Eltört a csípőcsontja, és a bal keze, valamint agyvérzést is szenvedett, a testén pedig több zúzódás is található az esés miatt. Mi mindent megteszünk, hogy felépüljön, de szeretném elmondani, hogy jobb lesz, ha felkészül a lehető legrosszabbra.

Nem bírtam megszólalni. A könnyeim megállíthatatlanul folytak, és csak bólogatni tudtam. Nem voltam biztos abban, hogy megértettem, amit mondott. Felkészülni a legrosszabbra… Nagyi meghalhat? Nem, ez képtelenség. Nem hagyhat itt, én nem terveztem ezt, én soha nem gondoltam arra, mi lenne velem, ha egyszer egyedül maradnék. Ő volt az egyetlen élő rokonom, akiről tudtam, és akivel tartottam a kapcsolatot. Ha ő meghal, mihez kezdek? Rám marad a ház, de én azt miből fizetem? Na, és a tandíjat? Ott kell hagynom az iskolát, és el kell mennem dolgozni? De én még mindezekre nem készültem fel. Én… olyan sokáig éltem elzártan, én csak most kezdtem el élvezni az életet, és megtapasztalni a valóságot, akkor hogyan nőhetnék fel ilyen hamar?

Nem, én ezt nem tudom megtenni. Én nem tudnám őt soha elengedni.

- Ha gondolja, bemehet hozzá egy rövid időre – mondta nyugtatóan Jaehee.

- Igen, az most jó lenne.

- Sajnálom, hogy ilyen hírt kellett közölnöm önnel.

Nyugtatóan végigsimított a hátamon. Elkísért a folyosó végéig, majd balra fordultunk, és a százharmincas szoba előtt megálltunk.

- Ha bármit szeretne mondani, az irodámban megtalál. Ha nem lennék ott, hívjon ezen a számon – átnyújtotta a névjegykártyáját, majd meghajolt és elment.

Elhúztam az ajtót és bementem a kórterembe. Megcsapott az a tipikus, kórházi klórszag, amit még sosem volt alkalmam megtapasztalni, de pontosan ilyennek képzeltem. A falak halványzöldben pompáztak, amik barátságosabbá változtatták a szobát, de a gépek halk és monoton pityegése megbolygatta ezt az idilli környezetet.

Nagyi ott feküdt az ágyon, hatalmas, hófehér párnák között. Szájából csövek lógtak ki, keze begipszelve pihent teste mellett, arca tele volt horzsolásokkal és lila foltokkal. Mégis, ahogy ott pihent, nyugodtan, csukott szemekkel, számomra olyan volt, mint egy angyal. Nagyi olyan kedves és jó volt, nem csak hozzám, hanem mindenkihez, akkor miért pont vele történt? Csak egy véletlen baleset volt… minden csak másodperceken múlt. Talán ha felhívom, hogy hozzon nekem csokit, vagy egy öt perccel később engedem el otthonról… talán akkor ez meg sem történik. Annyiféleképpen meg lehetett volna ezt akadályozni, és mégsem lehetett. Nem számítottam arra, hogy valaha egy ilyen szörnyű hírrel kell szembenéznem. Nem hibáztattam senkit, még magamat sem, egyszerűen csak nem tudtam megérteni, hogy miért. De nem akartam a miért kérdésekre gondolni, mert felesleges lett volna. Ami történt megtörtént, és minden kérdés csak felesleges energiapazarlás és plusz fejfájást okoz. Az egyedüli, amit tehettem, hogy imádkozom érte, hogy felépüljön.

Leültem az ágya melletti székre, és hosszasan elidőztem az arcán. Lassan kezeimbe vettem erőtlen és eres kezét, és gyengéden simogatni kezdtem. Potyogtak a könnyeim, de egy hangot nem adtam ki, csak néztem őt, és mosolyogtam, miközben a vele töltött időket idéztem fel. Reméltem, hogy ezzel pozitív energiát sugárzok felé, amit megérez, és lesz elég ereje ahhoz, hogy meggyógyuljon.

Kétségbe voltam esve és el voltam veszve. Nem tudtam, kivel beszélhetnék erről, ki tudna megnyugtatni, és ki tudna nekem segíteni, ha minden rossz bekövetkezne. Kyunghee éppen eléggé maga alatt volt ahhoz, hogy engem pátyolgasson, a többieknek pedig a szökést kellett megszervezniük. Nem kérhettem senkit sem arra, hogy a saját lelki állapotom miatt hagyja ott azt, ami számukra fontos. És az egészben ez volt a legijesztőbb, hogy hirtelen úgy éreztem, egyedül maradtam. Sosem voltak barátaim, olyan ismerőseim, akikre bármikor számíthattam, akiket elég régóta ismertem ahhoz, hogy tudjam, támaszkodhatok rájuk, mindenhogyan. És ezek voltak azok a percek, amikor rájöttem, hogy csak magamra számíthatok. Nehezen engedtem magamhoz közel az embereket, de most először megbántam, hogy sosem voltam nyitottabb és hogy elzárkóztam a külvilágtól. Ha akkor nem teszem, talán most könnyebben viselném, és tudnám, mit tegyek. De egyedül feldolgozni mindezt, képtelen voltam.

*

Két és fél héttel később Nagyi még mindig a kórházban volt. Az állapota javult, magához is tért és beszéltem vele, de aztán a következő nap ismét rosszul lett és visszakerült az intenzív osztályra. Rettenetesen aggódtam érte, és fogalmam sem volt, mi lesz ennek a vége. Igyekeztem erősnek mutatni magam, de aligha tudtam az lenni. Az egyetemre csak nagy ritkán jártam be, igyekeztem minél előbb letudni az óráimat, hogy aztán Nagyihoz mehessek a kórházba, és vele tölthessem az időmet. Talán tudat alatt így próbáltam elbúcsúzni tőle, noha szentül hittem abban, hogy hamarosan hazajöhet velem.

Nagyi állapota miatt képtelen voltam részt venni a tervünkben, amit a többiekkel eszeltünk ki. Ha éppen nem a kórházban aludtam, akkor hazamentem és meghallgattam, mit terveltek ki, mire jutottak, de nem szerettem volna ennél jobban belefolyni. Bűntudatom volt, amiért így cserbenhagytam őket, és kicsit úgy tűnt, mintha megfutamodnék, ám erről szó sem volt. Egyszerűen csak tudtam, hogy ilyen lelki körülmények között nem lehetek ott, nem mehetek velük, mert nem tudnék százszázalékosan odakoncentrálni, amivel mindent elronthatnék. Szerencsére a fiúk megértettek és nem is kényszerítettek arra, hogy márpedig tartsak velük, hisz mindannyian tudták, hogy Nagyi az egyetlen rokonom, akihez nagyon ragaszkodom, és még ha fegyvert is szegeznek a fejemhez, akkor sem megyek velük. De talán valahol legbelül ők is érezték, hogy Nagyi nem biztos, hogy fel fog épülni.

Annyit viszont el tudtam intézni, hogy felkerestem Kyunghee szüleit, hogy szeretném kibérelni a kempingjüket az osztályomnak egy hétre, október nyolcadikától. A legközelebbi ilyen negyed dórára volt Dalseongtól autóval, a Yojeong kemping, ahová harminc főre lefoglaltam a szállást. Reméltem, hogy ez nekünk elég lesz.

Kyungheeval nem sokat tudtam beszélni, még most is borzasztóan maga alatt volt, habár talán egy kicsit jobban nézett ki. Most már evett rendesen és nem zárkózott el folyton a szobájába, az utcán is sokat sétált, de az egyetemre még nem jött vissza. Szerettem volna vele több időt tölteni, és átsegíteni ezen az időszakon, de a Nagyival való történtek után nem tudtam megfelelő támaszt nyújtani. Mindketten ramatyul voltunk, de előtte igyekeztem erősnek bizonyulni.

Október nyolcadika vészesen közeledett, és hiába nem vettem részt benne, én is izgultam a többiekért. Ha valami történik, ha valahol megdől a tervünk és ők bajba keverednek… nem tudnék megbocsátani magamnak. Össze voltam zavarodva, mert ott akartam lenni velük, ugyanakkor Nagyit sem akartam magára hagyni. Féltem és rettegtem, és az idegesség, a feszültség elhatalmasodott rajtam. Kezdtem kimerülni és teljesen legyengülni, arcom folyton sápadt és kialvatlan volt. Fogalmam sincs, hogyan tudtam józan maradni ennyi stressz után, hogyan voltam képes még így is tisztán gondolkodni, és nem megőrülni.

Mintha csak tegnap lett volna, hogy eljöttem Szöulból, és most már teljesen új emberré váltam. Olyan gyorsan kellett megváltoznom, hogy néha azt éreztem, nem vagyok képes lépést tartani saját magammal. És nem csak én változtam, hanem a környezetem is. A világ más volt, mint amilyennek hittem, és másabb, mint amit az emberek tudtak róla. Kegyetlen volt, igazságtalan és egyáltalán nem szép. Persze, megvolt a maga gyönyöre is, de az olyan kevésszer adatott meg és olyan kevés embernek és rettentő kevés ideig. De a legborzasztóbb talán az volt, hogy ebben kellett élni, mindannyinknak, és nem változtathattunk semmin se.

*

Október nyolcadikán Nagyi ismét magánál volt, akkor már három napja. Most már enni is tudott, és olyan gyorsan javult, hogy az valami hihetetlen volt. Az arcáról a sebek nagy része eltűnt ugyan, de a törések miatt még jó ideig bent kell majd feküdnie. Jó volt látni, ahogy mosolyog, és arról érdeklődik, mi van velem és Baekhyunnal. Nem volt szívem neki azt mondani, hogy valójában sosem volt köztünk semmi, így hazudtam neki, és azt válaszoltam, hogy megvagyunk, de még csak ismerkedünk. Nagyi arca felragyogott és ezért a látványért bármit megadtam volna.

Délután ellátogattak hozzá Szöulból a barátnői, és mivel tudtam, hogy estig ott is lesznek vele, ezért úgy terveztem, elmegyek a Yojeong kempinghez. Muszáj volt valahogyan segítenem, és tudtam, hogy kelleni is fog majd. Kai, Lay, Chen és Baekhyun a tervek szerint cselekedtek, addig mi Sehunnal felkészültünk a kempingben. A bevásárolt ételeket, vizeket és ruhákat felhalmoztuk az egyik kis faházban, valamint a kötszereket és fájdalomcsillapítókat is előkerestük. Mivel Chen apja orvos volt, egész könnyen meg tudtuk ezeket szerezni, és még csak fizetni sem kellett érte.

Aztán tábortüzet gyújtottunk, és mindketten leültünk mellé. Már nem volt olyan meleg, mint régebben, és ahogy lassan esteledni kezdett, kicsit lehűlt a levegő. Nem szóltunk egymáshoz, ugyanis az izgalomtól belénk fagytak a szavak. Ráadásul egyes egyedül voltunk, messze Dalseongtól, és az egyik oldalról erdőség, a másik oldalról egy tó ölelt körbe minket, ami kísérteties volt és idegtépően hatott ránk. Ez az egész úgy festett, mint egy rossz horrorfilm, ahol a szereplőkkel hamarosan valami kegyetlenség fog történni, és ez a rémület nem akart sehogy sem eltűnni a fejemből.

Körülöttünk néma csend honolt, és mi egyszerűen csak vártunk, még ha ez őrjítő is volt. Semmit sem tudtunk, azt sem, mikor érkeznek a többiek, már ha élve visszajönnek, na és, ha sikerül, mégis elegendő lesz-e, amit idehoztunk. Minden perc csak növelte a félelmet bennünk.

Azonban mindketten teljesen elsápadtunk, amikor az udvarra egy rendőrautó gurult be.