Epilógus

~ Epilógus~

Nagyi három nappal később meghalt.

A temetése gyönyörű volt. Nem sok ismerőséről tudtam, de akiket ismertem, meghívtam. Szöulból leutazott az a pár barátnője, és néhány szomszédunk is tiszteletét tette. Chanyeol és családja, valamint Kyunghee, Chen és Sehun is eljöttek a temetésre. Habár ők nem igazán ismerték a nagymamámat, szükségem volt a támaszukra, és tényleg jól esett, hogy ott voltak.

Miközben Nagyi koporsóját a földbe helyezték, a könnyeim megállíthatatlanul folytak. Valami szomorú és szívszorító gyászzene kísérte végig a szertartást. A pap a jótetteiről és kedvességéről prédikált, hogy mennyire erős és kitartó volt, és hogy reméljük, a Mennyországban békére lel.

Arra gondoltam, vajon akkor is ugyanezt mondaná, ha tudná, mit tett? Hogy talán az egyik rokonát pont ő ölte meg? Azoknak, akik itt voltak körülöttem, fogalmuk sem volt arról, miféle ember volt a nagymamám. De az igazság az volt, hogy még én magam sem tudtam pontosan. Hiába az a sok jó és segítőkészség, ha sokkal többet elvett, mint amennyit valaha adott. Nem egyenlítette ki a számláját, és biztos voltam abban, nem kapja meg a várt üdvösséget odafent, már ha létezik túlvilág.

Szemeim vérvörösek voltak a sírástól, és égtek az újonnan előtörő könnycseppektől; arcomat is pirosra csípte a kinti hideg és a sós cseppek végigmarták bőrömet. Még nem fordultunk át novemberbe, de a tél korán beköszöntött hozzánk. Most is hullottak a fehér hópelyhek, és fagyos érintésüktől már alig érzékeltem a lábujjaimat a cipőmben.

Lassan rádobálták a földet a koporsóra, és percekkel később már egy kisebb földkupac tornyosodott holtteste fölött. A koszorúkat és a virágcsokrokat ráhelyezték, majd mindenki részvétet nyilvánított, és elsétált.

Én még egy ideig ott maradtam, és néztem a fejfát, amin csak ennyi állt:

Park Hwayeon

Élt: 1935 - 2015

Nyugodj békében

A kezemben lévő virágot odatettem a többi közé, majd hosszú percekig csak meredtem rá. Az egész temetés, és amiken keresztül mentem a hónapokban, csak egy borzasztóan hosszú álomnak tűnt. Mélyen belül még most is reménykedtem, hogy hamarosan felébredek, de a testemben csordogáló folyékony fájdalom és hiány érzése biztosított arról, hogy ezeket a gondolatokat kiverjem a fejemből.

Sosem hittem, hogy valaha el fogom őt veszíteni, pláne nem ilyen körülmények között. Úgy véltem, sokáig együtt leszünk. Én csak egy átlagos életet szerettem volna, helyette pedig egy lehetetlen valóságba csöppentem.

Nagyi a sírba vitte a titkát. Fogalmam sem volt arról, mit kellene tennem; hogy elmondjam-e a barátaimnak és a többi farkasnak az igazat, vagy én is tegyek lakatot a számra, és dobjam el jó messzire a kulcsot. Nem féltem attól, hogy megutálnak, de biztosan kerültek volna egy ideig, és én ezt nem akartam. Megérdemelték volna, hogy tudják az igazságot, de nem voltam abban biztos, hogy ők együtt tudnának élni ezzel.

Felsóhajtottam, majd lehunytam a szemeimet. Egy hideg fuvallat söpört végig a sírok között, süvítve, vonyítva, mintha csak egy farkas üvöltött volna fel, valahol a távolban. Arcomat az ég felé fordítottam, és hagytam, hogy a hópelyhek beterítsenek. Ki akartam tépni az érzéseimet, és újraírni a saját életemet. Vissza akartam menni az időbe, amikor még gyerek voltam, hogy kijavítsam a hibáimat, és megállíthassam, hogy bekövetkezzen ez a katasztrófa. Talán ha nem kezdek el rajongani a farkasokért… most minden rendben lenne. Vagy talán minden sokkal rosszabbra fordult volna.

De sajnos a múlton nem tudtam már változtatni, képtelen voltam kiradírozni a valóságból az eltelt éveket. Most csak annyit tehettem, hogy apránként feldogozom magamban a történteket, és közben igyekszem kiegyensúlyozott és boldog életet élni.

Mert az Élet nem fog rám várni. Nem fogja azt mondani, hogy állj meg, sírd ki magad, és ha elég erős vagy, akkor gyere vissza és folytasd. Nem. Az Élet rohan tovább, újabb feladatokat ad majd, újabb keresztrejtvényeket csúsztat elém, hogy oldjam meg őket. Nem fogja érdekelni, hogy elég érett vagyok-e ezekhez a feladatokhoz, vagy, hogy éppen milyen lelki állapotban vagyok. Az Élet folyamatosan tesztelni fog, és ha én fel akarom adni, nem fog könyörögni, hogy ugyan, ne tegyem.

Mert minden rajtam múlik, tőlem függ. Én döntök a Sorsom felől, és ha sikerül egyensúlyba kerülnöm az Élettel, akkor minden rendben van.

Kinyitottam szemeimet, majd hátat fordítottam a sírnak, Nagyinak, és egyúttal a múltnak is, miközben elsétáltam egy jobb élet felé. Talpam alatt ropogott a frissen esett hó, a szívemre pedig különös érzés telepedett.

Hogy ki vagyok én?

A nevem Park Minseo és meg fogom találni a boldogságom.