2. rész

~ 2. rész ~

A kemény beton nyomta a hátamat, de képtelen voltam megmozdulni. A gyógyszer annyira lebénította testem, hogy csak feküdni bírtam. Csak bámultam a fölöttem elterülő plafont, és azzal szórakoztattam magam, hogy a repedések vonalát követtem, miközben némán tűrtem, hogy a lecsöpögő, ismeretlen folyadék arcomat beterítse. Szabályosan viszketett tőle a bőröm, de nem tudtam felemelni a kezem, hogy letöröljem.

Hosszú percek teltek el, néma csendben. Mikor így feküdtem a földön, azon gondolkoztam, vajon nappal vagy éjszaka van? Vajon milyen évet írunk? Hány nap is telt el pontosan azóta, hogy itt vagyok? Mikor lesz végre vége mindennek? Csupa értelmetlen és hasztalan kérdések, de valamivel el kellett terelnem a gondolataimat. Az igazság az, hogy ilyenkor, mikor nem tudsz tenni semmit, az agyad egy csomó emlékképet felidéz, olyanokat, amiktől a szíved összeszorul, és az ilyenektől jobb mielőbb megszabadulni. Amit itt megtanultam, hogy nem éri meg fantáziálgatni, mert azzal csak az őrületbe kergeted magad.

Ahogy teltek a hetek, a hónapok, majd az évek úgy a múlt emlékei is elhalványodtak. Igaz, volt néhány pillanat, amik olyan nagy nyomot hagytak maguk után, hogy sosem fakultak meg, a legtöbb mégis elveszett. De nem csak az emlékek… a szeretteink arca is elhomályosodott. Hogyan nézett ki apám? Milyen volt anya aggódó tekintete? És a testvérem utálatos nézése? Vagy a barátaim ördögi vigyora? Nem tudtam felidézni őket. Csak a körvonalukat láttam halványan, semmi többet. Ha most megjelentek volna előttem, lehet, fel se ismertem volna őket. Ilyenkor jöttem rá, hogy már nem maradt semmim és ez borzasztóan fájt. És ezt nem engedhettem meg magamnak. Nem gondolhattam rájuk, nem idézhettem fel a múltat, el kellett temetnem, mert… nem volt értelme vágyakozni. Minden, ami volt, elmúlt, vége, nincs tovább, sosem kapom vissza, sosem lehetek az, aki voltam. Nincs haszna semminek, mert ha a múltban élek, az csak legyengít.

A zár kattanása rántott vissza a valóságba. A túloldalról cipők tompa puffanását, valamint némi dulakodást hallottam, majd egy hangos kiáltást, végül valami mellém zuhant, az ajtó pedig nagy csattanással záródott be és ismét minden elcsendesedett. Nem tudtam megmozdítani a fejem, bármennyire is szerettem volna, így nem tudtam megnézni, mi az.

-      Mocskos rohadékok – hallottam meg az ismerős hangot szitkozódni, majd ahogy felült és hátát nekivetette a szemközti falnak, félig megláttam a hozzátartozó arcot is.

-      Minden oké, haver? – kérdeztem tőle csak úgy udvariasságból.

-      Ja – jött a tömör válasz – Ezek a szemetek megint kiképzést tartottak.

-      Áucs. Nem lehetett kellemes.

-      Nem volt az. Mindegy, legalább hamar begyógyulnak a sebeim. De a helyedben nem magam miatt aggódnék. Te elég szarul festesz.

-      Úgy is érzem magam.

-      Megint telefecskendeztek azzal a cuccal?

-      Ja. És nagyon megköszönném, ha segítenél felülni, mert egy tapodtat sem bírok mozdulni.

Nem kellett kétszer mondanom. Wu Yifan, vagy ahogyan mindenki ismerte, Kris, a cellatársam, odakúszott mellém, hónom alá nyúlt, és mintha egy rongybaba lennék, ülő helyzetbe tornázott. Afalról rám csöpögött nedvességet letörölte az arcomról, majd visszamászott velem szembe.

Ha mondhatom azt, Kris volt az egyetlen barátom. Amikor idekerültem, ő már itt volt, és ha ő nincsen, akkor már biztosan feladtam volna. Igazából már az első perctől kezdve meg akartam halni, de az ő társasága elviselhetőbbé tette az ittlétet. Elég sok közös volt bennünk, és hamar egy hullámhosszra kerültünk. Bár azt hiszem, nem is lett volna más választásunk, már ha csak azt vesszük, hogy cellatársak vagyunk. Ő volt az egyetlen élőlény, akivel kommunikáltam az elmúlt éveim alatt.

Mindketten ugyanolyan szerencsétlenek voltunk. Én lemondtam arról, hogy valaha kikerülök innen, így nem maradt semmim, Krisnek pedig alapból nem volt semmije. Elég balhés srác volt, árvaházban nevelkedett, majd miután megszökött onnan, az utcán nőtt fel. Igaz barátai nem voltak, az egyetlen reménye a barátnője volt, de elmondása szerint ő egy kurva volt, aki biztosan nem sokáig volt magányos, miután Kris csak úgy felszívódott.

 Az ok, amiért ennyire egymásra találtunk, és ami közös volt bennünk, hogy egyikünk sem reménykedett. Beletörődtünk, hogy itt pusztulunk el és elfogadtuk, hogy mi vár ránk. Krisnek nem volt miért kijutni innen, én meg mint mondtam, tudtam, hogy felesleges vágyakozni. Mindenki más, aki rajtunk kívül itt tartózkodott, még reménykedett. Mindenki. Csak mi ketten nem. Különcök voltunk, de legalább egyikünk sem érzett fájdalmat.

-      Mennyi idő, míg elmúlik a hatása? - kérdezte nem sokkal később Kris, akinek már láthatóan az összes sebe begyógyult. Egyedül csak a véres ruhája jelezte, hogy nemrég még több ezer vágás borította testét.

Az úgynevezett „kiképzés” nem állt másból, minthogy perceken, néha órákon át kínoztak. Láncokkal csapkodtak, égő vasrudakkal vertek el, téglákkal dobáltak és hasonló finomságok. Mindezt azért, hogy minél több fájdalmat képes legyél elviselni. Sosem akartak megölni, csupán csak addig mentek el, amíg el nem ájultál. Minél több szenvedést túlélsz, annál erősebb vagy és annál gyorsabban gyógyulnak a sebeid.

Amit pedig velem műveltek… szintén ilyesmi volt, csak éppen a belső szerveidet erősítették. Lebénítják a tested, amibe nem halsz bele, de egy idő után hozzászokik a szervezeted a méreghez. A cél az volt, hogy egyszer, ha ilyen mérget beadnak, meg se érezzem.

Ha úgy vesszük, se Krisnek, se nekem nem volt esélyem arra, hogy meghaljunk. Mindketten azok közé a farkasok közé tartoztunk, akik jól sikerültek. Mi ketten voltunk a legrégebb óta itt bent, vagyis a legrégebbiek, akik túlélték. A halál megváltás lett volna számunkra, de mivel nem akartak megölni minket, csak reménykedhettünk, hogy Krist egyszer sokkal erősebben ütik meg, mint kéne és belehal, vagy nekem több mérget adnak be, mint amennyit lebírok küzdeni. De a napok múlásával a remény egyre távolabb szállt tőlünk. Már csak az volt a kérdés, ha elérik, amit akarnak, és olyan farkasok leszünk, mint akit elképzeltek… mégis mi lesz velünk? Mi a tervük velünk?

-      Általában egy óráig kába vagyok, de… azt hiszem, most már meg tudom mozdítani a kezem, pedig csak fél órája vagyok bent – mondtam, miután sikeresen fel tudtam emelni a kezem a levegőbe.

-      Szerencsétlen – felelte Kris – Mekkora adagot kaptál?

-      Kétszer annyit, mint amennyit a múlt héten.

-      Ezek szerint egyre jobban megszokja a szervezeted. Sajnálom, haver.

-      Én is, de nincs mit tenni.

Aznap többet nem beszélgettünk. Mindkettőnket kimerített a mai kísérlet, így hamar elaludtunk. Kris már javában szuszogott, én viszont még percekig fent voltam és ismét a plafont néztem. Az ablakon beszűrődött a hold sápadt fénye, és a csontjaimban éreztem, hogy már csak napok kérdése, és ismét telihold lesz. Arra gondoltam, vajon ezúttal mi történik? Megint olyan fájdalmas lesz átalakulni, mint legutóbb? Ezúttal melyik idióta fog kísérletet tenni a szökésre? És vajon ki lesz az, aki belepusztul az átalakulásba? A legnagyobb kihívást ugyanis nem a kínzások és a különböző mérgek, gyógyszerek okozták, hanem az átalakulás. A legtöbben nem élik túl az első, a második vagy akár a tízedik átalakulásukat. Fogalmam sincs, hány emberen kísérleteztek, de eddig minden alkalomkor legalább öten meghaltak. Ha azt vesszük figyelembe, hogy minden hónapban van egy telihold, az évente legalább hatvan halálesetet jelent. És lehet, ennél többen halnak meg. Vajon mennyien vagyunk életben? Vajon mióta folyik ez a kísérlet? Nem akartam tudni. A számokkal nem éri meg foglalkozni, mert annál elrettentőbb ez az egész.