3. rész

~ 3. rész ~

Mikor megérkeztük Dalseongba, egy Daegu melletti kisvárosba, a nap már lemenőben volt. Nem tudom, mennyi volt az idő és hogy hány órát utaztunk, mert az út nagy részét átaludtam.

Egy kétszintes, fehér falú ház előtt álltunk meg. Hatalmas fekete vaskerítés zárta körbe, és a szép kis előkert igazi, vidéki házzá formálta. Nem sokban különbözött a régi lakásunktól, de már most beleszerettem az új otthonomba.

Miután bevittük a csomagjainkat és a fuvart is kifizettük, megálltunk a kapuban.

-      Na, hogy tetszik? – kérdezte Nagyi mosolyogva, és átölelte derekamat.

-      Csodálatos – öleltem meg, és megpusziltam az arcát – Köszönöm, Nagyi. Azt hiszem, megmentetted az életemet.

-      Ugyan. Mindkettőnkre ránk fért a változás. Na, gyere, nézzünk körbe.

Bementünk a lakásba és minden helyiséget végignéztünk. A földszinten volt a konyha, a nappali, egy kis fürdő és egy szoba, az emeleten pedig két szoba és egy fürdő. Kisebb volt, mint a régi lakásunk, amit nem bántam, elvégre is két személynek felesleges hatalmas házban lakni. Itt legalább kényelmesen elfértünk.

Nagyi a lenti szobát vette birtokba, én pedig az emeletre rámoltam fel az összes csomagomat. Amint beléptem a szobába, sírva fakadtam. Na, nem azért, mert ennyire szép volt, hanem mert alig akartam elhinni, hogy mostantól minden más lesz. Így jött ki rajtam a feszültség és minden elnyomott érzésem.

Ölelő karokat éreztem meg derekam körül. Nagymama nyugtatóan simogatta a hátamat és kedvesen mosolygott.

-      Nyugalom, drágám – fogta közre arcomat kezeivel és ujjhegyével végigcirógatta bőrömet – Jaj, aranyom, ennyire boldog vagy?

-      Nagyon – nyögtem ki nagy nehezen – Sosem lehetek neked elég hálás ezért.

Nagyi csak szélesen mosolygott. Sosem kellettek nekünk szavak, mindig megértette az érzéseimet anélkül, hogy akármit is mondtam volna.

-      Lemegyek, csinálok egy kis levest.

Amint becsukta maga után az ajtót, leültem az ágyamra és még jobban sírtam. Rettenetesen örültem, hogy vége mindennek és új élet kezdődik. Furcsa volt ennyi új érzést megtapasztalni: öröm, remény, vidámság, izgatottság. Ezeket ezelőtt sosem éreztem, mindig csak a magány és a félelem egyvelege lakozott bensőmben. De ezek eltűntek belőlem és egy pillanat alatt új emberré váltam. Mintha újjászülettem volna.

Megtöröltem a könnyeim, és körbenéztem a szobában. Nem volt olyan hatalmas, de nagyobb volt, mint a régi szobám. Mályvaszínűre festett falak vettek körbe, amikre a kedvenc szavaim voltak rajzolva. Vajon Nagyi mióta fáradozott azon, hogy ezt a házat megvegye és így felújítsa? Mert biztos voltam benne, hogy nem egyik pillanatról a másikra ment, és már hosszú ideje tervezte ezt a költözést.

A szoba üres volt, az ágyamon és két szekrényen kívül még semmi sem volt bent, de a nap hátralévő részében ezen változtattam. Minden holmimat kipakoltam, és teljesen otthonossá tettem az újdonsült szobámat. Nem sokban különbözött a régitől, de valahogy mégis közelebb állt a szívemhez és sokkal kellemesebb érzés volt bent tartózkodni. Talán azért éreztem így, mert a régi kis menedékem falai között rengeteget sírtam és felgyülemlett a fájdalom, ami mindig fojtogatott, ha csak beléptem oda. Itt azonban minden új volt és egy új kezdet reményében tekintettem rá.

Észre sem vettem és már szinte ránk is köszöntött az este. Lementem a konyhába, ahol Nagyi már egy tál forró levessel várt.

-      Hogy tetszik az új szobád? – kérdezte vacsora közben - Sikerült kipakolnod?

-      Igen. És egyszerűen imádom. Te festetted le, ugye?

-      Hát… egy kis segítségem volt, de igen, én is közrejátszottam benne – nevette el magát.

-      Tudtam én – mosolyodtam el én is – Te már kipakoltál?

-      A szobámat már berendeztem, de a többi dolgot holnapra hagyom.

Miután megvacsoráztunk, gyorsan elmosogattam, és már indultam is volna fel az emeletre, hogy letusoljak, majd aludni menjek, amikor Nagyi megállított.

-      Minseo – fogta meg karom a lépcső aljában.

-      Igen?

-      Nem tudom, mennyire kéne ezt most felhoznom, de azon gondolkodtam, hogy most, hogy így elköltöztünk… te gondoltál már arra, hogy iskolába menj?

Nagyi kérdése ledöbbentet és egy pillanatra úgy éreztem, hogy a félelem visszatér belém. Iskola… ezt a szót utáltam hallani. A történtek után már csupán a szó hallatán libabőrös lettem. Miután magántanuló voltam és leérettségiztem, kihagytam egy évet és elmentem dolgozni. Nem terveztem tovább tanulni, mert nem igazán éreztem úgy, hogy nekem van okom folytatnom. Egyedül fogok élni, elég, ha annyit keresek, ami egy főre elég. Azonban most, hogy elköltöztünk, lehetőségem adódott mindenre, amihez hozzátartozott az is, hogy el kellett végeznem egy egyetemet is. Ideáig ez meg se fordult a fejemben, de most…

-      Akarok iskolába menni – mondtam kissé határozatlanul, majd Nagyi meghökkent arcába néztem, és elmosolyodtam – De tényleg. Azt hiszem, meg kéne próbálkoznom vele újra.

Adtam egy puszit neki, majd felmentem a szobámba és lefeküdtem aludni. Egyáltalán nem voltam biztos abban, hogy felkészültem arra, hogy emberek közé menjek, de tudtam, ha elkezdek gondolkozni ezen, a válaszom nem lenne. És ezt nem engedhettem meg magamnak. Olyan sokáig voltam elzárva a külvilágtól, annyira vágytam arra, hogy végre ne legyek ennyire magányos és hogy olyan lehessek, mint a többi fiatal, és ha most megállok, ha nemet mondok… talán sosem tudom legyőzni a félelmeimet.

*

Másnap délelőtt befejeztük Nagyival a rámolást, így végre minden a helyére került és kijelenthettük, hogy elkészült az új lakásunk. Bár rettenetesen fáradtak voltunk, ebéd után kimentünk a kertbe és úgy döntöttük, azt is rendbe szedjük egy kicsit. Meglocsoltuk a ház előtti virágokat, valamint a teraszon lévő cserepekbe új virágokat ültettünk.

Miközben kertészkedtünk, a gyomrom folyamatosan görcsben volt. Egyre csak az iskola járt a fejemben. Bár még volt két hét az iskolakezdésig és még azt se tudtam, hová fogok menni és mit fogok tanulni, én már most izgultam. Sosem gondolkoztam el azon, mit szeretnék tanulni, és kissé ijesztő volt rádöbbenni, hogy ötletem sincs, mit akarok kezdeni magammal a jövőben. Na, meg honnan tudjam, hol van itt a közelben iskola, és ha van, az jó lesz-e nekem? Bár reméltem, hogy a felnőtt emberek érettebbek, mint a gyerekek, azért mégiscsak tartottam ettől az egésztől.

Megráztam a fejem és elhessegettem a gondolataim. Nem akartam most ezzel terhelni magam, egyelőre elég volt az, hogy új környezetben vagyok. Még azt is ki kellett derítenem, hol van a közelben bolt, vagy hol vannak a buszjáratok, na és persze az új szomszédokat is meg kellett ismerni.

-      Minseo, hoznál egy kis vizet? – kérdezte Nagyi, én pedig bólintottam egyet.

Hátramentem a kertbe és megtöltöttem az öntözőkannát, majd mikor megindultam visszafelé, valami fejbe talált, amitől elveszítettem az egyensúlyom és a földre estem.

-      Áh, basszus – kaptam a kezem a fejemhez és megdörzsöltem a fájó pontot. Megnéztem a tenyerem, de szerencsére nem lett véres.

-      Úristen, jól vagy? – hallottam meg egy aggódó, idegen hangot, ami távolról jött, de hiába néztem körbe, senkit sem láttam. Cipődobogást éreztem a hátam mögül, de mielőtt megfordultam volna, valaki hirtelen leguggolt elém és megfogta a karom. – Jól vagy? Nagyon megsérültél?

Az előttem térdelő fiúra néztem, és kissé hátrébb ugrottam, amikor érzékeltem, milyen közel van hozzám. Gyorsan végigmértem az ismeretlent, a barna szemeket, a hófehér és hibátlan arcot majd a barna, kócos hajat. Egész helyes volt, és csak akkor reagáltam kérdésére, mikor meglengette szemeim előtt a kezét.

-      Mi? Ja, igen, jól vagyok, csak… mi az isten volt ez? – kérdeztem a fejemet simogatva. Az idegen felállt, majd a kezét nyújtotta, én pedig hagytam, hogy felsegítsen a földről. Leporoltam a nadrágom, és amikor ismét az idegenre néztem, láttam, hogy ő is megkönnyebbült.

-      Fejbe dobtalak egy labdával. Ne haragudj, nem volt szándékos. Épp a kistestvéremmel játszottam és véletlenül átrepült a labda. Biztos, minden rendben?

-      Persze, kutya bajom. De… várjunk, te itt laksz a szomszédban?

-      Igen. Te pedig most költöztél ide, ugye?

-      Ezt meg honnan tudod? – kérdeztem vissza kissé gyanakodva, mire az ismeretlen fiú csak elmosolyodott.

-      Ezelőtt még sosem láttalak itt, ráadásul tegnap az ablakból láttam a költöztető autót, úgyhogy biztos, hogy tegnap érkeztél.

-      Áh, vagy úgy – könnyebbültem meg, majd kínosan elmosolyodtam én is.

-      Egyébként Chanyeol vagyok.