Prológus

~ Prológus ~

Hangos üvöltés rázta meg az épületet. Mélyről jövő, fájdalmas, kétségbeesett üvöltés. Hosszan visszhangzott a szürke falak között, végül a nyomasztó csend elnyelte azt. Ismét mindent a némaság ölelt körbe.

Már senkit nem rázott meg ez a kiáltás. Ez itt mindennapos volt. Ha az ember hosszú ideje rohad egy ilyen helyen, akkor egy idő után minden megszokottá válik és szinte zene füleinek az ilyen keserves ordítás. Ilyenkor jössz rá, hogy az idő nem állt meg, hogy nagyon is életben vagy és hogy lassan te is sorra kerülsz. 

Hogy hol is vagyunk pontosan?

Azt én is szeretném tudni. Minden, amit évek óta látok az egy szűk, betonfallal körbevett szoba, egy kis ablakkal, melyen túl valószínűleg a szabadság vár. De hogy pontosan mi van az ablakon túl, azt sosem láttam… Egy erdő? Egy park? Egy város? Nem tudom. Sosem volt erőm felállni a földről és kinézni rajta. A mindennapos fájdalom és vérző sebek, na meg az a rengeteg gyógyszer, amit belénk tömnek, nem engedi, hogy akárcsak egy pillanatra is lássuk a reményt. A remény sajnos nem létezik számunkra.

Hogy mi is történik itt?

Sokáig én sem tudtam, de röviden szólva: emberkísérlet. Igen, ez a legmegfelelőbb szó rá. Valakik azzal mulatják unalmas életüket, hogy kísérleteznek rajtunk, mit sem törődve azzal, hogy mi ezt akarjuk-e vagy sem, hogy valakik várnak ránk, hogy ott a családunk, a barátaink, az életünk. De elég régóta vagyok itt, hogy tudjam, sosem fognak megtalálni. Talán eleinte kerestek minket, mára már biztos vagyok benne, hogy feladtak minket.

Abban is biztos vagyok, hogy senki nem tudja, mi folyik itt az isten háta mögött – mert ha ennyi idő alatt nem buktak le, akkor valószínűleg egy eldugott helyen vagyunk, elzárva a külvilágtól, olyan messze a várostól, amennyire csak lehet.

Hogyan kerültem ide?

Ötletem sincs. Egyik nap még békésen éldegéltem áltagos kis életemet, úgy, mint minden velem egykorú fiatal: iskolába mentem, majd délután a haverokkal elütöttük az időt, néha tanultam, veszekedtem a családommal, csajoztam, de boldog voltam. Aztán egy reggel már itt ébredtem. Rettenetesen meg voltam ijedve, és meg akartam szökni innen, de csakhamar rájöttem, hogy ez a legnevetségesebb dolog, amit tehetek. Eleinte még reménykedtem, mostanra már beletörődtem a sorsomba: itt fogok megrohadni. A legjobb, amit tehetsz, hogy csendben várod a halálod napját.

Miért pont én?

Az egyetlen kérdés, amire a leginkább kerestem a választ, és amiért bármit megadnék, hogy megtudjam. Számtalanszor végigpörgettem az életem, hogy vajon mikor tettem olyan lépést, amivel így kell fizetnem, de őszintén: nem tudom. Nem voltam egy jó gyerek, ezt bevallom, követtem el hibákat, bántottam meg másokat, megcsaltam a barátnőmet, de úgy gondolom, mások ennél sokkal többet vétkeztek. Mindezek mellett rengeteg jót tettem, segítőkész voltam és számíthattak rám, így bátran kijelenthetem: tiszta a lelkem.

Az idő múlásával rájöttem, értelmetlen a miért kérdésekre keresni a választ. Ezek sosem fogják elárulni, hogy mire megy ki ez az egész, mi céljuk velünk, és hogy miért is vagyunk itt.

De talán ha eljön az utolsó napom, megtudom. És nagyon remélem, erre már nem kell sokat várnom.

Hogy ki vagyok én?

A nevem Huang Zitao. Én vagyok a 68-as számú farkas.