Kellett néhány
másodperc, amíg eljutott az agyamig, hogy mit is mondott Haejin.
Ő volt az, aki elütötte.
Nem kellett
megkérdeznem, hogy véletlenül vagy szándékosan tette, hiszen egyértelmű volt.
Haejin a bátyám…
aki végül megölte az egyetlen rokonomat, a nagymamámat, aki felnevelt.
- Mégis… miért? –
Csak ennyit bírtam kinyögni.
- Nem akartam,
hogy tovább folytatódjon. Nem akartam, hogy máshol újrakezdje, vagy, hogy
esetleg benned tegyen kárt. A háttérből ugyan, de végig figyelemmel kísértem
ezt az egész szörnyűséget, mégse tettem semmit. Véget kellett vetnem.
Nem válaszoltam
semmit. Csak ugyanazt tudtam volna mondani, mint amit eddig: megértettem, miért
tette, mégis fájt.
Akaratlanul is
rázkódni kezdett testem, és nem sokkal később hagytam, hogy az első
könnycseppek is útjukra eredjenek.
- Sajnálom, Minseo,
én… nem tudom, mit mondhatnék…
Felkeltem, de nem
néztem se Haejinre, se Taora. Egy szó nélkül, komótos léptekkel hagytam el a
lakást, és senki nem állított meg.
Az utcára érve
megcsapott a nyári forróság, az eső utáni fülledt levegő, de inkább tűnt
hidegnek és fojtogatónak. Úgy éreztem, az érzelmeim bekebeleznek és felemésztenek,
lassanként, percről perce, a végsőkig elnyújtva a fájdalmamat. Nem megölnek,
csak élőhalottá tesznek.
Nem tudtam, hogy
merre megyek, nem tudtam, hová visznek a lábaim, csak menni akartam. Menni,
menekülni a maró fájdalom elől, az életemtől, magamtól, a valóságtól.
Egyszerűen nem akartam elhinni, hogy mindez velem történik.
Miért pont én?
Csak erre tudtam
gondolni. Mégis miért velem történt mindez? Nem volt elég, hogy gyerekként
elveszítettem a családomat, még az is kellett, hogy a halottnak hitt bátyám
legyen az, aki megölte a nagymamámat? Mit vétettem? Komolyan, hol hibáztam?
Könnyeim
elhomályosították látásomat, az előttem elhaladó járművek, épületek, emberek
összemosódtak. Nem láttam a színeket, nem láttam a formákat, minden egy
hatalmas pacává változott, mintha csak egy tiszta, hófehér lapon összefolytak volna
a színes festékek.
Így gabalyodtak
össze bennem is az érzelmek: fájdalom, szomorúság, düh, megértés, csalódottság.
Egy pillanatra
megálltam, döbbenten néztem körbe. Mintha nem tudtam volna, hol vagyok;
teljesen elveszettnek éreztem magam. Az emberek furcsán néztek rám, az épületek
megvetően tornyosultak fölém, ahogy az autók és a tömegközlekedési eszközök is
hangosan, megalázva rikácsoltak rám.
Beleszédültem a
zajba, éreztem a házfalak súlyát magamon, így futásnak eredtem. Pont zöldre
váltott a lámpa, akadálytalanul haladhattam előre, és csak rohantam, és
rohantam. Nem álltam meg, amikor kikötőződött a cipőfűzőm, és nem fordultam
hátra, amikor véletlenül nekimentem egy lány táskájának, még csak lassítani se
lassítottam, noha a napsugarak égették bőrömet és a forró levegő is nehezítette
a légzést. Kitartóan futottam, egészen addig, amíg ki nem kerültem ebből a
környezetből, és nem éreztem többé magamon a lesújtó tekinteteket.
A Han folyó
partján találtam magam, ahol a nagy meleg miatt most nem sokan lézengtek.
Lelassítottam, végül megálltam, és térdeimre támaszkodva kapkodni kezdtem a
levegőt. Beszívtam a poros, perzselő oxigént, és úgy éreztem, hogy a
nyelőcsövem, a tüdőm menten szénné ég, és én ott fulladok meg. Köhögtem párat,
mire a szememből csordogáló sós cseppek és az orromból szivárgó váladék a
számba ment. Kiköptem a földre, majd megtörölve az arcomat térdre rogytam és
hangos zokogásba kezdtem.
Nem tudtam
eldönteni, hogy ki miatt sírok: magam miatt, a nagymamám miatt, vagy Tao és
Haejin miatt. Azt hiszem, azokban a pillanatokban minden miatt sírtam.
Sajnáltam magamat,
de a többieket is, mert ahogy Haejin mondta, mi csak a családtagjaink áldozatai
voltunk. Mi szenvedtük meg a tetteiket.
El se tudtam
képzelni, milyen érzés lehetett Taonak megtudni, hogy a gyerekkora egyáltalán
nem olyan fényes és ragyogó, mint azt hitte. Valójában mindig is sötét volt, az
árnyékok ott ólálkodtak körülötte, amik most végül elkapták. Szeretetteljes és
boldog családban nőtt fel, miközben az anyukája egy gyilkos volt.
És ott volt
Haejin, szöges ellentéte, aki próbált ehhez a szeretetteljes és boldog
családhoz igazodni, elhinni, hogy ez létezik, miközben tudta, hogy azok az
árnyékok körbeveszik és előbb-utóbb lecsapnak rájuk.
Megértettem őket.
Megértettem mindkettejük viselkedését, és tetteit, éppen ezért fájt ennyire.
Megértettem Taot,
hogy utál. Még ha nem is éreztem jogosnak, megértettem. Azért utált, mert a
nagymamám arra kényszerítette a tetteivel, hogy utáljon. Ugyanakkor utálta önmagát
is, mert az anyukája arra kényszerítette a tetteivel, hogy utálja saját magát.
És mivel Tao ennyire erőteljesen gyűlölt, lassacskán én is elkezdtem őt is, és
magamat is utálni. Pedig Tao csak össze volt törve, legbelül ugyanaz az
ártatlan kisfiú volt, aki elől gyerekként elrejtették, hogy haldoklik.
És megértettem
Haejint is. Ő mondhatni végignézte és át is élte, ahogy két család lassan
tönkremegy, beleőrül a veszteségbe, és ahhoz, hogy ismét minden a régi legyen,
a halállal kellett egyezséget kötni. Rengeteg élet két életért. Ott zajlott
mindez a szeme előtt, mégis későn vette észre. Arra áldozta az életét, hogy
megtaláljon engem, később Taot is, és ez annyira elterelte a figyelmét, hogy
észre sem vette, valójában a családtagjai azok, akik ezt tették vele. Ő vajon
mennyi fájdalmat szenvedett el? Mennyire volt kétségbe esve, és mennyi félelem
lakozott benne?
Nem haragudtam rá,
amiért szándékosan megölte a nagymamámat. Mire számára is nyilvánvalóvá vált
minden, már elmérgesedett a helyzet, és ha hagyja Nagyit meglépni, akkor talán
újabb kísérleteket folytatna valahol. Meg kellett ölnie, és azt hiszem, a
helyében én is ezt tettem volna.
Mégis… a tudat,
hogy gyilkosok vesznek körbe, egyszerűen nem tudtam felfogni. Túl sok volt ez
nekem.
Átöleltem a
lábaimat, és fejemet térdeim közé fúrva zokogtam, megállíthatatlanul. Észre se
vettem, hogy lassan elkezdett esteledni, és a Nap is elandalgott; már csak
sugarai színezték az eget narancssárgás-rózsaszínre. A levegő hőmérséklete jó
pár fokot zuhant, és a távolban ismét hallani lehetett, ahogy dörög az ég.
Milyen furcsa, hogy mostanában ennyit esik az eső… Mintha csak a lelkemben
felgyülemlett könnycseppek zúdulnának fentről rám, mintha velem együtt sírna a
természet is.
Órák teltek el, de
én még mindig ott ücsörögtem a földön, egymagamban, ugyanazokkal a
gondolatokkal. Nem tudtam, hogyan lépjek tovább. Csak néztem, ahogy a hullámok
ráérősen, örömteljesen a köveket nyaldossák, és csendesen, lágyan suttognak, mégsem
nyugtattak meg szavaik.
Lassacskán elértek
az első esőcseppek is, ennek ellenére meg se mozdultam. Csípték a bőrömet, de
nem védekeztem ellenük, már ehhez se volt se kedvem, se energiám.
Néhány perccel
később már szinte szakadt is az eső, mintha dézsából öntenék, ám arra lettem
figyelmes, hogy engem valamiért elkerülnek. Lassan magam mellé pillantottam, és
két lábat fedeztem fel. Fejemet fokozatosan felfelé emeltem, és akkor vettem
észre, hogy valaki egy esernyőt tart fölém.
Az illető rám sandított,
végül leült mellém, én pedig értetlenül néztem rá. Nem szólt semmit, így én
törtem meg a csendet.
- Ha azért jöttél,
hogy megint a lelkembe taposs, akkor jobb, ha…
- Nem ezért jöttem
– felelte végül Tao. – Nem akartam, hogy egyedül legyél.
- Miért?
- Mert én sem
akarok most egyedül lenni. És valószínűleg ugyanazt érzed, amit én.
Nem válaszoltam,
csak ismét a Han folyót kezdtem el nézni. A víz már sokkal erőteljesebben,
nyughatatlanul hullámzott. Vadnak, és dühösnek tűnt, mintha ki akarna mászni,
hogy elérjen, mégsem volt képes erre. Egy pillanatra egészen megsajnáltam, de
aztán Tao megszakította a gondolatomat.
- Tudom, hogy a
lehető legrosszabbkor időzítek, és hogy csak még nagyobb parasztnak tűnök
emiatt, de… sajnálom. Nem volt igazságos, amit állítottam rólad, és ahogy
viszonyultam hozzád. Bántottalak, pedig nem kellett volna. Az, hogy az anyukám
is gyilkos volt, ráébresztett arra, hogy hibáztam. Eléggé sajnálatos, hogy ez
vezetett rá arra, hogy nem kellett volna így viselkednem, de így van. Nem
tudom, hogyan fogom jóvátenni, de sajnálom.
- Ezzel egyetértek
– bólogattam helyeslően.
- Tudom. Nem is
várom, hogy most megbocsáss, és abban sem reménykedem, hogy ismét jóban
leszünk. Én csak azt szerettem volna, hogy tudd, nem foglak többé bántani, de
itt leszek neked, ha vissza akarod adni, vagy le akarod vezetni rajtam a
feszültséget.
Nem feleltem, csak
ismételten bólintottam egyet. Nem akartam most Taoval és a köztünk lévő
dolgokon rágódni. Jelenleg amúgy se tudtam volna megbocsátani neki, de
értékeltem, hogy elismerte, hogy hibázott. Most sokkal fontosabb volt az, hogy
megküzdjünk a jelenlegi helyzettel: a múltunk mumusaival.
Hosszú percekig
csak ültünk egymás mellett Taoval, és néztük, ahogy szakad az eső, ahogy a
vihar mindent eláztat és megsemmisít. Toporzékolt, és hisztizett, morgott és
dühöngött, de nem sokáig. Mivel nem figyeltünk rá, továbbállt, és máshol próbálkozott.
Csak a könnyeit csepegtette ránk még sokáig.
Jól esett, hogy
Tao ott van mellettem. Még ha akkor idegennek is tűnt, nem akartam egyedül
lenni, és jó érzés volt, hogy nem vagyok egyedül a problémámmal.
- Mihez kezdjünk
most? – Kérdeztem végül.
- Most? Most csak
hagyd, hogy az eső kimossa a fájdalmadat, és a szél magával repítse, hogy aztán
holnap a napsugarak megszárítsák a lelkedet. Ha kell, akkor többször is.
Napokig, hetekig, akár hónapokig. Egy idő után azt veszed majd észre, hogy már
nem érzel olyan nagy fájdalmat.
- Néha meglepsz az
ilyen kijelentéseiddel.
- Hét évig éltem
bezárva egy cellában, az isten háta mögött, a halálra várva. Sokszor elsirattam
a múltamat, van már benne tapasztalatom.
Halványan
elmosolyodtam, majd vettem egy levegőt.
Nem tudtam, mit
hoz a holnap. Nem tudtam, hogy milyen lesz később a kapcsolatom Haejinnel, hogy
el tudom-e fogadni testvéremnek, avagy sem; nem tudtam, hogy mit fogok, és
hogyan fogom elmondani a többieknek ezt a bonyolult családi történetet, és hogy
ők ezt mennyire tudják majd befogadni. Nem tudtam, hogy Chanyeol hogyan fog
megbirkózni azzal, hogy a vére gyógyító hatású, és hogy vajon a többieken
mennyire fog segíteni; nem tudtam, hogy Taoval milyen lesz a viszonyom, és hogy
képes leszek-e szeretni őt újra, ahogy azt se tudtam, hogy én magam fel tudom-e
dolgozni a történteket, és hogy ki fogok-e békülni önmagammal, a múltammal.
Csak azt tudtam,
hogy lépésről lépésre kellett haladnom. És az első lépés most kezdődik: hagynom
kell, hogy az eső lemossa a könnycseppeket az arcomról.
*
Órákig ültünk
Taoval a folyóparton. A vihar időközben elvonult, és a holdfény ezüstös
gyémántokat festett a víz felszínére. Hagytam, hogy ez a ragyogás bekússzon a
lelkembe, és puha kezeivel simogassa vérző szívemet.
Hihetetlen, hogy
mennyi minden múlhat egyetlen döntésen… Életeket vehetünk el és menthetünk meg,
szíveket törhetünk össze, sorsokat változtathatunk meg. De sosincs jó vagy
rossz megoldás. Az egyetlen, amit tehetünk, hogy az adott helyzetből megpróbáljuk
a legjobbat kihozni. Közösen. Együtt.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése