MOONLIGHT EXTRA - 15. rész

~ 15. rész ~

Annyira megijedtem, hogy fel sem fogtam, ki áll előttem. Néhány rövid másodpercre lefagytam, és arra eszméltem fel, hogy Lay a háta mögé húz egy hirtelen mozdulattal, nehogy bajom essen. Ránéztem, majd ismét a földön heverő fiúra.

- Ez Chanyeol – nyögtem fel döbbenetemben, és már léptem volna oda hozzá, amikor Kai megragadta a karom, és visszafogott.

- Megsebezték – jelentette ki egyszerűen, miután értetlenkedve emeltem rá tekintetem.

Igaza volt. Chanyeol csupa vér volt. Erősen az oldalára szorította a bal kezét, de pólója már így is tocsogott a vértől, a nyakán pedig ott éktelenkedett egy hatalmas karmolás nyom, amiből szintén patakokban folyt a vér.

Jobb karján támaszkodott a földön, próbálta megtartani a súlyát, bár egész testében remegett az erőlködéstől. Kapkodta a levegőt, látni lehetett rajta, hogy nagy fájdalmai vannak. Haja csapzottan lógott előre, az izzadtságtól arcára tapadtak a hajszálai, és csak sokadszori próbálkozásra tudta felemelni a fejét és a társaságra nézni.

- Segítsetek… - szűrte elhalóan fogai közül ezt az egy szót, majd egyszerűen csak ájultan elnyúlt a padlón.

- Vigyétek a vendégszobába, most! – Mutatott Xiuminra és Baekhyunra Kris, ő maga pedig megindult egy elsősegély ládáért.

- Chanyeol? Mi a…? – Motyogtam magam elé, és ahogy a fiúk felemelték a földről, úgy én is megindultam utánuk, ám Kai ismét megállított.

- Jobb, ha nem mész most velük.

- De miért? Chanyeol a barátom! – Vágtam rá kissé hisztérikusan, és újból tettem egy lépést utánuk, de Kai megfogta a kezem és nem engedett.

- Hidd el, jobb, ha nem mész. Nem szép látvány, és amíg nem tudjuk, mi történt vele, jobb, ha elkerülöd. Veszélyes lehet, és közülünk te vagy az egyetlen, aki sebezhető.

Kai komolyan nézett rám, én pedig nem tiltakoztam tovább. Megijesztettek szavai, így csak egy sóhaj kíséretében, aggódva néztem az immár csukott vendégszoba irányába.

Megtörten ültem le a kanapéra a nappaliban, és fejemet fogva bámultam a földön hagyott kisebb vörös tengert, és Chanyeol véres kezének nyomatát. Mi történt vele? Ki támadta meg? Ugye nem lesz belőle farkas? Egyáltalán fertőző a farkasok harapása? És mégis hogyan kerül ide Chanyeol, miért van Busanban? Kyunghee tud róla? Fel kell hívnom őt! Ezek a gondolatok fordultak meg a fejemben, és már nyúltam is volna a telefonomért, de végül meggondoltam magam. Nem hívhatom fel, mert ha tudott róla, ha nem, hogy itt van, csak még jobban aggasztaná, ha elmesélném, mi történt vele. Addig nem mondhatom el, amíg nem tudjuk, mi lesz vele. De mi van, ha közben meghal és Kyunghee nem tud elbúcsúzni tőle? Futott át agyamon egy kósza gondolat, de csak megráztam a fejem. Gyűlöltem folyton döntéseket hozni mások helyett.

Kyungsoo egy pohár vizet rakott le elém az asztalra, majd leült mellém. Felpillantottam rá, és akkor vettem észre, hogy mindenki a nappaliban van, és engem vizslat.

- Mi az? – Nagyokat pislogva néztem rájuk. Eléggé sokkos állapotban voltam, hirtelen nem tudtam, hogyan dolgozzam fel, amit láttam.

- Jól vagy? – Tette fel óvatosan a kérdést Luhan.

- Nem vagyok jól – jelentettem ki fejet rázva, és megittam a pohár vizet.

- Nézd… tudjuk, nem a legalkalmasabb az idő, de… szeretnénk, ha tudnád, hogy nem utálunk, csak időre van szükségünk, és… - kezdett volna bele a magyarázkodásba Suho, de csak leintettem.

- Ha Chanyeol nem toppan most be, én már régen messze lennék, csak a helyzet rádöbbentett titeket arra, hogy igazából egy pillanat alatt elveszíthettek és hogy valamennyit mégis csak számítottam nektek – vetettem oda gorombán, ami feszült és kínos csendet eredményezett. – Bocsánat, ne haragudjatok, nem így gondoltam, csak…

- Van benne igazság. Ne haragudj – bólogatott hevesen Suho, amin meglepődtem, de végül nem mondtam semmit. Nem akartam most ezzel foglalkozni.

- Volt már rá példa, hogy egy farkas megharapott valakit? – Váltottam hirtelen témát. A srácok egymásra néztek, végül Lay válaszolt:

- Nem, nem tudunk ilyenről.

- Tehát nem tudjuk, hogy Chanyeol átváltozik-e vagy meghal – sóhajtottam fel gondterhelten.

- Minseo, ne gondolj erre, nem fog semmi rossz történni.

- De mégis mennyi az esélye, hogy túléli?

A kérdésemre nem érkezett válasz. Senki nem tudta, mi lesz Chanyeol sorsa, kivéve egy valakit. De ő nem volt itt, és tudtam, ha őt idehívnám, azzal csak még inkább magamra haragítanék mindenkit.

Hosszas percek teltek el, a vendégszobából egy mukkanásnyi hang sem hallatszódott, ez pedig még aggasztóbb volt, mint bármi más. Nem bírtam tétlenül ülni, így amikor a többiek nem igazán figyeltek, gyorsan felpattantam és befutottam a szobába.

Chanyeol az ágyon feküdt, még mindig eszméletlen volt, de már kitisztították a sebeinek nagy részét, legalábbis a derekát már hófehér kötés fedte, a nyakából viszont még most is csordogált a vér.

- Minseo, mit keresel itt? Azonnal menj ki! Veszélyes! – Fordult felém dühösen Kris, de figyelmen kívül hagytam, amit mond.

- Ide kell hívni Haejint – jelentettem ki határozottan, az ajtónak támaszkova. Nem mertem közelebb menni, egyrészt nem szerettem a vér látványát, másrészt azért, mert ha tényleg történne valami, akkor mielőbb el tudjak menekülni.

- Haejin? Az meg ki? – Nézett rám értetlenül Baekhyun, de ignoráltam kérdését. Nem volt most kedvem, sem időm magyarázkodni, elég volt, hogy Kris és Xiumin tudja, ki ő, vagy legalábbis jobban képben vannak.

- Minseo, szerintem ez nem túl jó ötlet – húzta el a száját Kris, miközben alig észrevehetően Baekhyunra sandított, aki épp kötést tett a Chanyeol nyakán lévő sebre.

- Akkor mégis van ötleted, hogyan mentsük meg Chanyeolt? Mert nagyon úgy fest, hogy jelenleg senki nem tudja, mit kéne tenni, én pedig nem fogom hagyni, hogy meghaljon – emeltem fel a hangomat, még ha nem is volt szándékos. De annyi minden kavargott a fejemben, és kezdtem úgy érezni, ha nem teszek valamit, ha nem lépek határozottan, akkor csak az időnket fecséreljük. – Tudom, hogy nem kedvelitek így látatlanban, és a többiek azt se tudják, ki ő, és hogy ezzel talán még jobban megutáltatom magam, és hogy se benne, se bennem nem bíztok, de… - vettem halkabbra a hangomat, majd ismét Baekhyunra néztem. Egy másodperc töredékéig elgondolkoztam azon, mennyire mondjam ki hangosan, amit mondani fogok, de úgy voltam vele, hogy előbb-utóbb ő is megtudná, ahogy mindenki, így nem tehettem mást. – De Haejin kísérletezik a farkasokon, és előfordulhat, hogy ő már látott ilyen esetet. Ha valaki, akkor ő tudhatja, hogy mi fog történni, esetleg tud segíteni a gyógyulásban.

Reméltem, hogy meg tudom őket győzni, mert aligha lehetett volna jobb ötletük ennél. Megértettem, hogy nem szívesen engednek be idegent a házukba, ők azonban még nem tudták, hogy Haejin Tao féltestvére, és valószínűleg nem bántaná őket.

- Kísérletezik ezen? Miről van szó? – Kapta fel egyből a fejét Baekhyun, de ezúttal még csak rá se néztem. Nem volt hozzá bátorságom, mert féltem, ha meglátom az arcát, még a végén meggondolom magam.

Xiumin megbökdöste Baekhyun vállát, hogy ne ránk figyeljen, hanem segítsen befejezni a kötést Chanyeol nyakán, így ezután már nem koncentrált ránk.

- Rendben, legyen – bólintott végül hosszas gondolkodás után Kris. – Egy próbát megér, és ha Haejin valamelyikünknek ártani akarna, úgyis többen vagyunk.

Baekhyun ismét felénk pillantott, és szeretett volna még kérdezni, de én gyorsan otthagytam őket. Hogy Kris mit mondott neki, azt már nem hallottam.

Előkerestem a telefonomból Tao számát, majd hívni kezdtem. Biztos voltam benne, hogy most is Haejinnel van, vagy legalábbis már számot cseréltek, elvégre is hosszú időt kell bepótolniuk.

Tao sajnos csak sokadszori csörgésre vette fel a telefont, és amilyen gyorsan csak lehetett, vázoltam neki a helyzetet. Nem volt kellemes beszélgetés, és vonakodva ugyan, de végül belement abba, hogy Haejin eljöjjön a lakásukba, egy feltétellel: ha nem árulom el, hogy milyen viszonyban vannak egymással.

Egy órával azután, hogy Chanyeol betoppant hozzánk, Haejin is megérkezett. Kris gondoskodott arról, hogy senki ne legyen itt, csak Xiumin, Baekhyun, ő maga és én. A többiek valószínűleg ellenezték volna az egészet, félő, hogy hatalmas vita keletkezett volna.

- Még mindig nem értem, ki ez a Haejin – morogta az orra alatt Baekhyun, aki szemlátomást nem volt ideges, inkább csak zavart és aggódó.

- A szomszédom, mondhatni egy barátom. Nemrég ismertem meg, és mint megtudtam, ő is elveszített valakit, akiből farkas lett. Azon kísérletezik, hogyan tudná visszafordítani az átváltozást, tehát hogyan lehetnének ismét emberek – foglaltam neki össze röviden, egy kicsit megszépítve a történetet.

Baekhyun hümmögve bólogatott, majd kicsit távolabbról nézte, ahogy Haejin az ájult Chanyeol mellett ül és vizsgálgatja. Kris és Xiumin közvetlen mellette álltak, mint két testőr, nehogy valami rosszat tehessen.

- Sok vért veszített, és a láza is igen magas, majdnem negyvenegy fok. Adtam neki erős antibiotikumot, de kétlem, hogy ez bármit is használna. Inkább azt tanácsolom, hogy hideg vizes borogatást tegyetek rá, vagy ültessétek bele egy kád hideg vízbe – szólalt meg végül, halkan sóhajtva egyet. – Most veszek tőle vért, meg kell vizsgálnom, történt-e a szervezetében változás – jelentette ki, miután egy kis tűt szúrt Chanyeol vénájába.

- Túl fogja élni? – Kérdezte Xiumin, miközben le sem vette a szemét Haejinről.

- Hogy őszinte legyek, nem tudom. Találkoztam pár emberrel, akiket megharapott farkas, de egyikük sem élte túl – egy pillanatra elhallgatott, miközben egy újabb ampullát kezdett el megtölteni vérrel. - Nem hiszem, hogy farkassá fog válni, mivel alapvetően az emberi géneket változtatják meg ezek a szerek, ráadásul ez egy hosszú folyamat, hetekbe is telik, mire megtörténik az átváltozás és egy egyszeri harapástól nem fognak senki génjei módosulni. Ellenben a szervezet ezt úgy fogja fel, mintha ismeretlen anyag, afféle méreg kerülne az emberi testbe, ami ellen az immunrendszer nem képes védekezni, mivel ilyen „fertőzésre” még nem volt példa.

- Azt akarod mondani, hogy meg fog halni? – Vágtam közbe hirtelen, teljesen lesokkolva és a sírás szélén állva. Egy pillanat erejéig ismét csönd keletkezett, amíg Haejin eltette a levett vért és a karmolást kezdte el nézegetni.

- A nyakán lévő sérülés nem olyan mély és nem olyan nagy, valószínűleg egy kisebb testű farkas támadhatta meg, talán nő volt az illető. Ránézésre azt mondanám, hogy ez a farkas tapasztalatlan, így nem olyan régóta változhatott át.

- Vagyis? – Szólt közbe Kris.

- Talán, de csak nagyon talán, van esély arra, hogy túlélje. Gyógymódom nincsen rá, gyógyszerekkel tudom kezelni, és minden azon múlik, hogy Chanyeol szervezete mennyire erős – nézett végül rám Haejin, arcán némi bűnbánással. – De nem akarok hazudni, és talán a legjobb lenne, ha felkészülnétek a legrosszabbra.

Ismét újabb csend keletkezett, a levegő tele volt feszültséggel és aggodalommal. Mindenki egyöntetűen rám nézett, én viszont csak álltam egy helyben, és Chanyeol arcát vizslattam. Bár kinyitná a szemét, és beszélhetnék vele, sok mindent szeretnék még neki mondani. Egyáltalán valaha magához fog még térni, vagy ez a „méreg” hamar végez vele? Ha valóban meg fog halni, talán jobb lenne, ha nem szenvedne sokáig, biztosan szörnyű nagy fájdalmai vannak. Istenem, miért pont ő? Nem lehettem volna én? Nekem amúgy sincs senkim és semmim, de Chanyeolnak ott van Kyunghee és a családja, a két kis testvére. Ő egyszerűen nem halhat meg, valamit biztosan lehet tenni!

Könnyáztatta tekintettel fordultam el tőle, majd egyszerűen csak távoztam. Nem bírtam többé ott lenni, egy légtérben vele, túlságosan fájt. Nem akartam még eltemetni, de annyi minden történt velem mostanság, hogy nem tudtam pozitívan tekinteni a dolgokra.

Kiszaladtam a teraszra, majd leültem a lépcsőre, és felhúzott térdeimet átölelve, halkan zokogni kezdtem.

Nagyon magamba zuhantam. Az elmúlt napok is igen idegölők voltak, egy érzelmi hullámvasúton utaztam jelenleg, és ennek tetejébe megtudni, hogy talán Chanyeolt véglegesen elveszíthetem… Nem, ezt nem akartam elfogadni. Chanyeol volt hosszú idő után az első barátom, ő volt az első ember, aki kedves volt velem, és akivel jóban lettem. Neki köszönhetem, hogy megismertem Kyungheet, és hogy sikeresen eljutottam az egyetemre, ahol szintén barátokra tettem szert. Ha Chanyeol nincs, én még talán most is ugyanaz a valaki lennék, aki fél az emberektől, aki egyedül van, és nem képes a saját falait lerombolni, és meglátni a szivárványt. Chanyeol volt az első lépésem, egy jobb élet felé, és pont ezért nem halhatott meg. Ő túl jó ember volt, túl értékes, egy ilyen embert vétek lenne elveszíteni és elvenni minden embertől.

Egy idő után valaki leült mellém, és vállamra tette kezét. Kicsit összerezzentem az érintéstől, mert nem hallottam, amikor kinyílt az ajtó, majd felnéztem az illetőre.

Haejin volt az.

MOONLIGHT EXTRA - 14. rész

~ 14. rész ~

Másnap reggel arra ébredtem, hogy az ablakon beszűrődő napfény égeti a szememet. Hümmögve húztam a fejemre a takarót, mert lusta voltam megmozdulni és nem akartam még egyáltalán felkelni. Aztán ahogy feküdtem az ágyban, szép lassan elkezdtek dolgozni az agytekervényeim és felmerült bennem az a kérdés, vajon miért van ilyen világos, amikor az este még el volt húzva a függöny?

Ki van bent a szobámban?

Úgy pattantak fel a szemeim, mint még soha, és egyből ledobtam magamról a takarót, majd hirtelen felültem. Megdörzsöltem a szemeimet és körbenéztem. Ekkor vettem észre, hogy a szemközti széken ott ül Tao, kávéval a kezében és engem méreget.

- A frászt hoztad rám! – Emeltem fel hangomat és idegesen fújtam ki a levegőt. – Te valami perverz vagy, aki lányokat leseget alvás közben? Mit keresel itt?

- Neked is szép jó reggelt – eresztett meg egy vigyort, majd arca semlegessé vált, ahogy a lényegre tért. – Elmondtad nekik a kis titkodat?

A hajamba túrva felsóhajtottam, és próbáltam uralkodni az érzéseim felett. Egyáltalán nem örültem neki, hogy ébredés után rögtön ilyeneket kérdezget, még tiszta kómás voltam, nagyon még gondolkodni se tudtam. Ráadásul fájt a fejem a másnaposság miatt, és ilyenkor még érzékenyebbé váltam minden negatív dologra.

- Igen… Igen, elmondtam nekik – válaszoltam némi tétovázás után, miközben tovább nyomkodtam az arcomat, remélve, ettől majd helyre pofozom magam és nem leszek olyan fáradt.

Tao egy pillanat erejéig meglepődve nézett rám, nem számított arra, hogy tényleg megteszem. Végül csak bólintott egyet, majd felállt a székről és az ajtó felé vette az irányt.

- Várj! – Szóltam utána.

Felém fordult, és csak nézett rám. Ahogy találkozott a tekintetünk, egy pillanat erejéig összezavarodtam és totális káosz keletkezett a fejemben. Nem tudtam, mit akarok mondani, így visszacsuktam a számat. Tao, látva a reakciómat, ismét hátat fordított és megfogta a kilincset.

Ez épp elég volt nekem ahhoz, hogy ismét visszabillenjek a rendes állapotomba, és feltegyem a kérdést, amit akartam:

- Te mikor akarod elmondani a titkodat nekik?

Tao zsebre dugta a kezeit és lassan, tétován, féloldalasan felém fordult:

- Milyen titkot?

- A Haejines dolgot. Hogy ő a testvéred. Mert a testvéred, nem? – Néztem rá kitartóan, majd vállat vontam és visszadőltem az ágyba. – Csak úgy mellékesen megjegyezném, róla is meséltem a többieknek, és ha te nem mondod el nekik, akkor majd én megmondom, hogy téged faggassanak.

- Most így akarsz bosszút állni? Nevetséges vagy – hördült fel, miközben összefonta kezeit maga előtt. – Most kaptam vissza a féltestvéremet, akivel fogalmam sincs, hány éve nem találkoztam, és akit halottnak hittem, és arra kényszerítesz, hogy egyetlen este után számoljak be mindenkinek erről? Több időre van szükségem.

- Te sem adtál nekem időt, hogy megemésszem, ami nagyival történt – vágtam vissza dühösen.

- Neked volt rá nyolc hónapod, ha nem több, nekem meg egy estém. Ez azért mégiscsak más.

- Jó, ez igaz, de a helyzet most bonyolultabb, tekintve, hogy Haejin lehet a megoldás a problémátokra.

- Problémánkra? – Vonta fel a szemöldökét.

- A problémátokra. Hogy farkasok vagytok és ő ezen kísérletezik, hogy ezt visszaállítsa. Ne mondd, hogy nem mondta el neked! – Szemeimet forgatva ültem fel ismét az ágyban, és nagyokat pislogva meredtem rá.

- Ami azt illeti, beszéltünk róla, de ez akkor is más. Ő a testvérem és sok mindent be kell pótolnunk. Ne kényszeríts ilyenekre – mondta már-már sértődötten, majd szó nélkül kiment a szobából.

Kedvem lett volna még mondani neki néhány dolgot, de felesleges lett volna. Csak a saját álláspontját nézte, és képtelen volt megérteni az én helyzetemet. Valószínűleg azért, mert még mindig nem volt képes elfogadni önmagát és beletörődni abba, hogy az élete gyökeresen megváltozott, de akkor se volt szép tőle, hogy engem okolt mindenért.

Harmadszorra is elnyúltam az ágyon és hosszas gondolkodásba kezdtem. Néma csend honolt, egyedül csak a saját szuszogásom vert visszhangot, ami egy idő után szabályosan idegesítővé vált.

Igazság szerint rettentő éhes voltam, hisz elmúlt tizenegy óra is, de féltem kimenni a nappaliba. Nem akartam látni a többiek megvető pillantását, ahogy rám néznek. Nem éreztem bűntudatot, legalábbis nem annyira, de akkor is rossz érzés volt a mostani helyzet és nem tudtam, mégis hogyan kezeljem mindezt.

Végül, az éhség győzött, ezért egy gyors zuhany után összekaptam magam és elhagytam a szoba biztonságát. Néhányan a nappaliban tévéztek és lelkesen beszélgettek, de ahogy megjelentem, elhalkultak és egy gyors pillantás után tekintetüket a képernyőre szegezték.

- Sziasztok – köszöntem halkan, de válasz nem érkezett.

Kedvem lett volna sírni, de visszanyeltem a könnyeimet. Borzasztóan éreztem magam, és szerettem volna elmondani nekik, hogy ne viselkedjenek így velem, mert nekem is fáj, de vissza kellett tartanom a gondolataimat, az érzéseimet. És ez igazán elkeserítő volt. Hogy azon a barátaim előtt, akiknek nyíltan, bármikor bármit elmondhattam, most mégis csendben kellett maradnom. Jelenleg nem volt senki, akivel megoszthattam volna a fájdalmamat, és ettől teljesen egyedül éreztem magam.

A konyhába iszkoltam, ahonnét finom illatok jöttek. Kyungsoo és Baekhyun főzöcskéztek, de ott volt még Kai is, aki a telefonjáról nyomatott valami - számomra ismeretlen - koreai pop dalt. Nekik is köszöntem, ahogy bementem, majd a hűtőhöz léptem, mintha ott sem lettem volna. A jókedv azonnal szertefoszlott, és kínos, feszült csend telepedett ránk.

Kivettem egy üveg vizet a hűtőből, meg egy almát, majd se szó, se beszéd, amilyen gyorsan csak lehetett, inkább visszamenekültem a vendégszoba magányos csendjébe.

A szívem rendesen kalimpált, de a könnyeimet nem tudtam visszatartani. Pityeregve kezdtem el enni az almát, bár egyáltalán nem volt akkor már hozzá étvágyam, hiába jelezte hangos korgással a gyomrom a táplálékhiányt. Kezeim remegtek, ahogy minden egyes falatnál a számhoz emeltem a gyümölcsöt, miközben a másikkal beledobáltam a táskámba azt a néhány cuccot, amit magammal hoztam. Nem akartam itt maradni.

Nem bírtam itt maradni.

Hirtelen erős késztetést éreztem, hogy elmeneküljek és visszamenjek Szöulba. Amúgy is így terveztem, most pedig pláne nem volt kedvem tovább maradni.

Megtöröltem a szemeimet, feldobtam magamra egy enyhe sminket, majd tanácstalanul ácsorogni kezdtem az ajtó előtt. Ki akartam menni, de ahhoz megint látnom kellett volna őket, és képtelen voltam ismét a szemükbe nézni. Ott tébláboltam, hol a kilincsre fogtam, hol elengedtem és hátrébb léptem, miközben mellkasomban eszeveszetten dübörgött a szívem az izgalomtól és a kétségbeeséstől. Megalázottnak éreztem magam, szánalmasnak és hülyének, védtelennek és elveszettnek. Körülbelül így éreztem magam az első munkanapomon is, amikor nem tudtam, mi vár majd rám, és biztos voltam abban, hogy újoncként mindenki alaposan szemügyre vesz.

Végül lehunytam szemeimet, vettem egy nagy levegőt és kimentem. Jobb túlesni rajta minél előbb.

Ismét a nappaliba mentem, de akkor már nem volt ott senki, az ebédlőbe tömörültek mindannyian. Messziről is láttam, hogy nekem nem terítettek meg, amitől még rosszabbul éreztem magam. Nem tudtam eldönteni, hogy direkt akarnak fájdalmat okozni, vagy egyszerűen így próbálnak nem tudomást venni rólam és a saját fájdalmukat leplezni, mindenesetre bármi is volt az igazság, engem eléggé szíven ütött. Lehet, hogy hibáztam és előbb kellett volna szólnom mindenről, még csak nem is kértem a bocsánatukat, de azok után, amit értük tettem, tényleg így a semmibe kell venniük? Tényleg ennyire könnyen el lehet felejteni? Létezik, hogy az emberek csak így eldobjanak valakit maguktól? Nem értettem, a zárkózott kis világomnak ez túl sok volt egyszerre. Régebben pont ezek miatt zárkóztam be és tartottam távol magam minden embertől, most pedig minden a nyakamba zúdult, és nem tudtam, hogyan tudnám ezt megérteni.

Sóhajtottam egyet, és az előtörő könnycseppeket kitöröltem szemeimből. Elfordítottam a tekintetem, majd a bejárati ajtóra szegeztem a tekintetem. Menni akartam, de a lábaim megálljt parancsoltak. Köszönjek el, vagy menjek szó nélkül? Csináljam azt, amit ők, vagy zavarjam meg a boldogságukat?

Végül nem én hoztam meg a döntést.

Az ajtó egyszer csak magától kinyílt, és egy magas, vékony testalkatú, barna hajú srác esett be rajta, majd erőtlenül térdre rogyott a padlón.

Egy halk sikoly hagyta el a számat a hirtelen jövevénytől, és ijedtemben hátrébb ugrottam, amire a többiek is felfigyeltek és a nappaliba özönlöttek. 

MOONLIGHT EXTRA - 13. rész

~ 13. rész ~

Még egy ideig ténferegtem a városban, majd mivel későre járt az idő, úgy döntöttem, visszamegyek a többiekhez. Furcsa módon nem kerülgetett a sírás, helyette inkább valami keserű, kaparó érzés markolászta mellkasomat.

Amint beléptem az ajtón, csak a csend és a félhomályba borult, üres nappali fogadott. Körülbelül így éreztem most magamat belül: reményveszetten, elhagyatottan, magányosan. Nagyot sóhajtottam, majd úgy döntöttem, befoglalom az egyik vendégszobát és alszom egyet. Mást úgysem tehettem most.

Levettem a cipőmet, és épp áthaladtam a nappalin, amikor megláttam a konyhából kiszűrődő fényt. Mielőtt odafordulhattam volna, egy hang már meg is szólított.

- Gyere ide, Minseo.

Kris volt az. Egy pillanatra végigfutott rajtam az ijedtség, de vettem egy újabb nagy levegőt, és bementem a konyhába. Nem akartam veszekedni, és fáradt is voltam, de tartoztam annyival, hogy meghallgatom, bármit is akar mondani.

Leültem vele szembe az egyik székre, és csak akkor vettem észre, hogy Xiumin is velünk van, amikor letett elém egy pohár vizet. Kérdőn néztem rá, de csak mutatta, hogy nyugodtan igyak. Gyanúsan méregetni kezdtem a srácokat, valamiért úgy éreztem, ez egy nehéz beszélgetés lesz.

- Te ittál? – Vonta fel a szemöldökét Xiumin, amikor lehuppant mellém.

- Igen – bólintottam egyet. – Miről lenne szó? – Néztem felváltva rájuk.

- Miért? – Kris lényegre törő és rövid kérdése egyszerre sötéten és szomorúan hangzott. Egy üveg soju volt előtte, abból kortyolgatott időnként.

- Mit miért? – Kérdeztem vissza, noha tudtam, mire gondol.

- Miért nem mondtad el? El kellett volna mondanod – motyogta az orra alatt vádlón. Megértettem a haragját, de az ő szájából valahogy még sértőbben hangzott. Talán a pia hatása miatt, vagy csak, mert túl sokáig gyülemlett fel bennem minden, most lazán és talán kicsit lekezelően válaszoltam végül:

- Mondtam, hogy nem tudtam, mi a helyes – sóhajtottam fel. – Tudom, hogy el kellett volna mondanom, és igen, idővel elmondtam volna. De már akkor rossz helyzetben voltatok, annyi mindent kellett így is feldolgoznotok, mégis hogyan mondhattam volna el? Ha én nem vagyok, ha nem tudtok rám támaszkodni, ha tudjátok az igazat, talán sosem sikerül kijönnötök a mélypontból és sosem kezdtek új életet.

- Találtunk volna megoldást rá, valahogyan – szakította félbe mondandómat.

- Meglehet. De abban a helyzetben azt láttam jobbnak, ha csendben maradok.

- Nem volt jogod helyettünk dönteni.

- Tudom, Kris, tudom. Hibáztam, oké? Elismerem. De akkor se tudtam, mit váltott volna ki ez belőletek – emeltem fel a hangomat. – Amúgy meg nem csak nektek volt nehéz. Arra miért nem gondolt egyikőtök sem, hogy engem ez hogyan érintett? Még most sem tudtam feldolgozni, hogy az az ember, aki felnevelt, aki szeretett, és aki mindent megadott azért, hogy teljes és boldog életet éljek, ilyet tett másokkal. Az egyetlen ember volt, aki a végsőkig kitartott mellettem, és támogatott mindenben. Mégis eltitkolt dolgokat. Hogy bízzak ezután bárkiben is? Ez miért nem érdekel senkit? – Széttárva karjaimat dőltem hátra a széken, majd végül összefontam őket mellkasom előtt.

Egy pillanat erejéig síri csönd telepedett a konyhára, majd végül megráztam a fejem, és megtörtem a csendet:

- Mindegy, nem számít. Tényleg sajnálom, hogy nem mondtam el, és nem tudom, hogyan tehetném ezt jóvá, de kérlek, csak egy nagyon kicsit, nem próbálnád meg az én helyzetemből is szemlélni a dolgokat? Nem volt könnyű nekem sem, és rémült voltam. Talán, ha több időm van gondolkodni, máshogy döntök, de ez így alakult. Nem kérem, hogy most azonnal bocsáss meg, illetve bocsássatok meg, de beláthatod, hogy nem ellenetek szólt ez az egész a részemről. Mert mindezek ellenére segítettem nektek, és támogattalak titeket ott, ahol tudtam, még lakást is vettem nektek. Ez tényleg nem jelent semmit? – Tartottam egy rövidebb szünetet, majd felkönyököltem az asztalra, és beletúrva a hajamba hátrasimítottam néhány tincset. – Én… tényleg sajnálom.

Se Kris, se Xiumin nem szólt egy szót sem. Kris csak felállt az asztaltól, majd elővett a hűtőből még egy üveg sojut, míg Xiumin csak vállat vonva nézett rám. Nem tudom, hogy ő miért volt ilyen megértő velem, talán kicsit önmagára ismert bennem.

Miután Kris visszaült elém, de továbbra sem akart mondani semmit, csak sóhajtottam és felálltam az asztaltól. Elmondtam, amit akartam, meghallgattam, amit mondani akart, innentől kezdve tényleg nem tudtam semmit se tenni.

- Tudott még erről valaki? Tudott még más is arról, hogy a nagymamád tette mindezt? – Kérdezte hirtelen, egy kicsit már kevésbé haragosan.

Megmerevedtem a kérdés hallatán, hirtelen nem tudtam, mit feleljek. Eláruljam, hogy Tao is tudta ezt a kis titkot, vagy őt ne vonjam ebbe bele? Végül, miután Kris ismét feltette a kérdést, őszintén válaszoltam neki.

- Igen – ültem vissza a székre. – Tao tudott róla.

- Tao? – Vonta fel szemöldökét Xiumin, és kissé értetlenül meredt rám.

- Igen. Valahogyan rájött erre, azt hiszem, felismerte Nagyi hangját, és… mondjuk azt, hogy teljesen kifordult önmagából, és meg akarta ölni őt. De végül csak hagyta meghalni – halkult el a végére a hangom. – Igazából emiatt is romlott meg a kapcsolatunk.

- Szóval ez az oka… - bólintott néhányat elképedve Kris. – Most már értem, miért változott meg ennyire.

- Nos, igen. Még most is engem hibáztat, de nincs mit tenni – eresztettem meg végül egy keserédes mosolyt.

- Van még valami, amiről tudnunk kellene? – Tette fel a következő kérdését, mit sem törődve azzal, hogy Tao is úgymond átverte őket, bár tény, hogy ez az én feladatom volt.

- Hát… - köszörültem meg a torkom ismét, és hosszasan elgondolkoztam, de végül csak megráztam a fejem. – Nem lehetne, ha holnap folytatnánk ezt a beszélgetést? Eléggé álmos vagyok, és nehezen figyelek már – dörzsöltem meg szemeimet.

- Nem. Ha van valami, most mondd el. Tudnom kell, megbízhatok-e benned ezek után – akaratoskodott, én pedig elvettem Kristől az üveget, és belekortyoltam.

Hosszasan elidőztem arcán, majd Xiuminra is vetettem egy pillantást. Tényleg nem akartam most Haejinről beszélni, de elvégre is nem titkolhatom el, főleg így, hogy Tao állítólagos testvére, akik most találkoztak hosszú idő után először.

- Találkoztam nemrég egy fura fazonnal – sóhajtottam fel végül, és visszanyújtottam az üveget Krisnek.

- Hogy érted, hogy fura fazon? – Kérdezte Xiumin kíváncsian.

- Hát… fura. A szomszédom, és többször is furcsa zajokat hallottam a lakásából, így egyszer átmentem hozzá. Van egy titkos szoba a lakásában – foglaltam össze röviden, ami hirtelen eszembe jutott.

- Várjunk… Gyanús volt neked a srác, de te mégis bementél a lakásába? – Hitetlenkedve nézett rám Kris.

- Igen. Nem volt más választásom, de ez hosszú történet – legyintettem le, majd az ujjaimmal jeleztem a fiúknak, hogy húzódjanak közelebb hozzám. Végül suttogva folytattam: – Ez az ember tud a farkasokról.

- Mi? Mármint… rólunk farkasokról? – Vette halkabbra a hangerejét Kris is, és körbenézett, hogy a többiek nem tartózkodnak-e a közelben.

- Úgy értem, mindenről. Rólatok, a többi farkasról, a kísérleti helyről. Mindenről – magyaráztam hevesen gesztikulálva. – Azt is tudja, hogy én segítettem nektek. Állítólag azzal foglalkozik, hogy a farkasokból ismét embert csináljon.

- Ez komoly? Mióta ismered, és mennyire bízol meg benne? Ugye nem invitáltad őt ide, és nem mondtál neki semmit a hollétünkről? – Szegezte nekem egyből a kérdéseit, én pedig hirtelen azt se tudtam, mire válaszoljak, és mire ne.

- Nem tudom, mennyire megbízható, és néhány hete ismerem csak. Nem mondtam neki, hogy itt vagytok, de azt hiszem, személyes ügy köti ehhez. Egy ismerősét elrabolták, és vissza akarja kapni – mondtam végül. Direkt nem tettem hozzá, hogy ez az ismerőse valószínűleg Tao, mert egyfelől nem lehettem ebben száz százalékig biztos, másrészt, ha mégis igaz, azt már tényleg Tao dolga elmondani nekünk. Ő amúgy is többet tud erről nyilatkozni. – Most már mehetek aludni? Tényleg fáradt vagyok.

Kris végül csak bólintott, és nem tett fel több kérdést, hiába láttam rajta, hogy ő még szívesen folytatná.

Felkeltem a székről, majd intettem nekik egyet, és ásítozva elhagytam a konyhát. Az alkohol hatása miatt nehezen koncentráltam már, és eléggé zsibbadt a fejem, már csak az alvásra tudtam gondolni. Örültem neki, mert nem akartam a jelenlegi problémákkal foglalkozni, aludni akartam végre egy jót.

Bementem a vendégszobába, de mielőtt becsuktam volna az ajtót, láttam, ahogy a bejárati ajtó kinyílik és egy kissé feldúlt, összezavarodott Tao lép be rajta, majd se szó, se beszéd nélkül eltűnik a saját szobájában.

Vállat vontam, és úgy döntöttem, majd holnap kifaggatom. A mai napra elég volt a kérdésekből és a válaszokból. Úgy gondoltam, most mindenkinek nyugalomra, egyedüllétre van szüksége, hogy átgondolja a történteket, és kicsit tisztázza magában a dolgokat.

Becsuktam az ajtót, és ruhástól bedőltem az ágyba. Pillanatokon belül elnyomott az álom.

 

MOONLIGHT EXTRA - 12. rész

~ 12. rész ~

Sokat sétáltam aznap este a városban. Mint mindig, most is rengeteg ember lézengett az utakon, főként a sétáló utcákon, amik tömve voltak kirakatokkal, ételes bódékkal és megannyi standdal. Be is mentem az egyik félreeső és csendesebbnek tűnő sátorba, ahol rajtam kívül másik három fiatal lány tartózkodott, hangosan beszélgetve. Hallás alapján vietnámi turistáknak tűntek, és az alkohol valószínűleg már megtette hatását, ezért nevetgéltek olyan feltűnően.

Leültem az egyik asztalhoz, és a tulajdonos ahjummától kértem egy üveg sojut, na meg mellé némi samgyeopsalt. Bár rengeteg koreai tölti így minden estéjét, én most először csináltam ilyet, mármint ami az egyedül ivást illeti. Az egyetemen többször is eljártam társaságokkal iszogatni, de ez hozzá tartozik a fiatalok életéhez.

Az alkohol ugyan nem megoldás semmire, most azonban egy kicsit tompán akartam érezni magam, remélve, ettől könnyebb lesz elviselni a lelkemet nyomó terhet. Hiába mondta azt Xiumin, hogy minden rendbe jön, mégsem hittem el neki. Életemben először vesztem össze valakivel, ráadásul nem is egy emberrel. Soha nem tapasztaltam még ilyet, soha nem veszekedtem senkivel, erre kapásból egy ilyen problémával találom szembe magam. Nem tehettem mást, minthogy vártam, hátha az idő megoldja ezt a helyzetet.

- Most már alkoholista is lettél? – Ült le velem szembe egyszer csak Tao.

Ránéztem, majd megforgattam a szemeimet.

- Már csak te hiányoztál – sóhajtottam fel halkan, és meghúztam a sojut.

- Látom, jól sikerült a beszélgetés a többiekkel – megeresztett egy mosolyt, rajtam pedig egy pillanat erejéig végigsöpört a düh hulláma, de próbáltam nem tudomást venni róla.

- Én legalább elmondtam, amit el kellett – morogtam az orrom alatt.

- Nem tudom, mire célzol ezzel.

- Tudod jól, miről beszélek. Amit Haejin lakásán láttam. Mióta ismered őt?

Szerettem Taot, ebben biztos voltam, és rosszul esett, hogy lekezelően kell beszélnem vele, hogy a kapcsolatunk erre a szintre süllyedt, ugyanakkor egyre nehezebbe viseltem a piszkálódásait. Azzal, hogy folyamatosan nyaggatott és megpróbált engem hibásnak beállítani, hogy reménykedett abban, hogy a srácokkal is összekapok, csak azt érte el, hogy tőle is egyre távolabb kerültem. Feldühített, amit mondott, hogy a magyarázataim semmit sem értek, hogy azt vélte, amit ő gondol, az úgy is van és meg sem próbálta megérteni, átlátni az én helyzetemet.

Ha pedig így halad, lassan, de biztosan tényleg kiöli belőlem az iránta érzett érzéseimet, és tényleg meg fogom őt utálni. Nem akartam, hogy ez legyen a kettőnk sorsa, és tudtam, hogy ez egy védekezési mechanizmus részéről, de nem tehettem mást. Ha nem akar látni, nem kényszeríthetem rá.

- Nem ismerem, soha nem találkoztam vele.

- Akkor mivel magyarázod, amit láttam?

- Összekeversz valakivel – vont vállat lazán.

- Biztos, hogy nem – ráztam meg tagadólag fejemet. – Vagy titkolsz valamit, vagy te magad sem tudsz arról, hogy ismered.

- Mire akarsz ezzel célozni? – Összeráncolta homlokát, és gyanúsan méregetni kezdett.

- Én semmire. De én se tudtam Nagyi titkáról, lehet, a te életedben is van valami, amit rejtegettek előled.

- Ne hasonlíts össze magaddal! – Förmedt rám hirtelen, majd vett egy mély levegőt, és ismét gunyoros hangnemben folytatta. – De te biztosan tudsz valamit, ha ennyire biztos vagy magadban.

- Csak azt mondom, amit láttam. És tudom, mit láttam – határozottan, lassan és kimérten válaszoltam neki, ami láthatólag megingatta őt. Hiába próbált keménynek tűnni, és visszavágni, elültettem azt a bizonyos bogarat a fülében.

- Ahelyett, hogy rajtam kárörvendenél, foglalkozhatnál a magad dolgával – folytattam tovább, miután nem válaszolt. – Mégis miért örülsz annak, hogy összevesztem a többiekkel? Tudom, hogy hibáztam, de megpróbáltam jóvátenni. Ember vagyok, nem? Hibázhatok. Mégis mivel bizonyítsam be neked, hogy nem tudtam Nagyi titkáról? Az elmúlt nyolc hónapban megfigyeltél engem, nem igaz? Láttál valami gyanúsat, csináltam valami gyanúsat? Na, ugye, hogy nem. Még ezek után is azt hiszed, hogy közöm volt hozzá?

Tao egy ideig csak döbbenten pislogott, szóhoz sem jutott, annyira meglepte ez a kisebb monológom. Tudtam, hogy nem hibáztat, és tudta, hogy nincs közöm ehhez, de sose ismerte volna el.

Most legalábbis nem. Még nem állt készen az igazságra. Még nem volt sínen az élete, még nem állt talpra, és ezért az egyetlen kapaszkodója az életében ez a gyűlölet volt.

Ahelyett, hogy válaszolt volna, terelni kezdte a témát.

- Az egy dolog, hogy elmondtad a nagymamáddal kapcsolatos dolgot, na, de mi van a Haejinessel?

- Tao… Ha gyűlöletre építesz, az életed sivár lesz, és elkeseredett, tele ürességgel és haraggal. Ezt akarod?

- Vajon mit szólnának, ha megtudnák, milyen titkod van még?

- A Haejines dolgot neked is el kellene mondanod – forgattam meg szemeimet. – Amúgy meg el fogom mondani, csak előbb emésszék meg ezt.

- Még mindig nem tudom, miről beszélsz, és…

-  Tényleg ennyire utálsz? – Emeltem fel hirtelen a hangom, a szavába vágva.

Tao nem válaszolt, én meg csak becsuktam szemeimet, és vettem egy nagy levegőt, majd hátradőltem a széken.

Tudtam, hogy direkt cukkol, és hogy szándékosan idegesít, de nem értettem, mit akar ezzel elérni. Mire jó, ha kiborít? Mitől lesz neki attól jobb? Nem fogom akkor se azt mondani, hogy közöm volt Nagyi dolgaihoz. Nem fogom azt mondani, amit hallani akar.

Tudtam, hogy gyűlölni akar, tudtam, hogy az utálat és a szeretet között sodródik, de mit tehettem volna? Neki kell leküzdenie az érzéseit, neki kell kinyitnia a szemeit és meglátni az igazságot, én pedig nem fogok hazudni neki.

Taoval ezután csendben ültünk egymással szemben. Én eszegettem evőpálcikával a maradék ételt a tányéron, Tao pedig kisajátította magának a sojus üvegemet, és azt kortyolgatta. Ennyit arról, hogy ma egy jót iszok kikapcsolódásként.

Percekkel később hirtelen leült valaki mellénk, mi pedig egy emberként fordultunk az illető felé.

Haejin volt az.

- Te meg mit keresel itt? Hogy találtál meg? – Hangom két oktávval feljebb ugrott, úgy szegeztem neki a kérdést.

- Követtelek – felelte egyszerűen.

- De… de… a barátaim… Te mit akarsz tőlük?

- Nem a barátaidat akarom, mondtam, hogy nem bántom őket. Miatta jöttem – mutatott Taora, miközben ránézett. – Szia, öcskös! – halványan elmosolyodott.

- Öcskös?! – Nem tudtam megmondani, Tao vagy én voltam az, aki ezen jobban meglepődött.

Ahogy Taora tévedt a tekintetem, és megláttam elgyötört, mégis döbbent arcát, hirtelen nem tudtam, mit mondjak. Tao úgy nézett Haejinre, mint aki csodát lát, mintha valami megmagyarázhatatlan és földöntúli lényt pillantott volna meg maga előtt. Még sose láttam ilyen rémültnek, ugyanakkor ilyen elvarázsoltnak.

Érzelmek sokaságát láttam végigfutni rajta, de mozdulni nem mozdult. Ajkait ugyan enyhén eltátotta többször is, mintha mondani akarna valamit, de végül egy szót sem szólt. Csak ült némán, mint akit odakötöztek a székhez, és pislogás nélkül bámult Haejinre.

Tekintetem ezután a másik férfira tévedt, aki megállás nélkül mosolygott, de látni lehetett rajta, hogy legszívesebben Tao nyakába ugrana és agyon ölelgetné. Aztán ahogy Tao nem reagált semmit, úgy az arcáról is fokozatosan, alig észrevehetően, de halványodni kezdett az a mosoly.

Felváltva néztem rájuk, de én sem mertem megtörni a csendet, sőt. Egy idő után már zavaró tényezőnek éreztem magam, de nem mertem otthagyni őket. És nem csak azért, mert kíváncsi voltam, hanem mert jelen pillanatban egyik személyben sem bíztam meg.

Ha ők ketten tényleg testvérek… akkor ez most valami nagy találkozás? Futott át fejemben egy kósza gondolat. Ahogy ezt a kérdést boncolgatni kezdtem magamban, úgy egyre több kérdés vetődött fel bennem, és némi magyarázatot is kaptam egyes dolgokra. Például, hogy Haejinnél miért láttam Taoról képeket, egészen fiatal korától kezdve, és hogy Haejin miért is kezdett el kísérletezni azon, hogy a farkasokból ismét embert csináljon. Tao lett volna az a bizonyos személy, aki miatt ezt elkezdte?

Teljesen összezavarodva ültem közöttük. Ha tényleg testvérek, akkor Tao miért nem mesélt soha róla? És miért nem hasonlítanak egymásra? Ráadásul úgy tudtam, Tao kínai származású, Haejin pedig koreai. Vagy mindketten félig koreaiak, félig kínaiak lennének? De akkor az egyikük miért Park Haejin, a másikjuk miért Huang Zitao? Bár az is igaz, hogy csaknem hat év telt el azóta, hogy Taot elrabolták, akármelyikük nevet változtathatott.

Próbáltam összerakni magamban a dolgokat, de túl keveset tudtam ahhoz, hogy ebből bármit is megértsek, így felhagytam vele.

Miután egy ideje egyikük sem szólt, fészkelődni kezdtem a helyemen, és kicsit erőteljesebben krákogtam néhányat. Mindketten zavartan fordultak felém.

- Bocsi, hogy megzavarom az idilli pillanatot, de… elárulnátok, mégis mi folyik itt? – Nagyokat pislogva cikázott tekintetem közöttük.

A kérdésre végül Haejin válaszolt, és kezdetleges vidámsága már kissé alábbhagyott. Valószínűleg nem ilyen reakcióra számított Taot illetően.

- Nos… Tao az öcsém. Jó ideje keresem már, és tudok róla, de eddig nem mertem kapcsolatba lépni vele. Azt hiszem, így is sokkoltam – félve pillantott az említettre, majd ismét rám.

- De… te nem meghaltál? – Tao alig halhatóan, szinte nyöszörögve préselte ki magából a kérdést. Az izgalomtól a torka teljesen kiszáradhatott, ami miatt képtelen volt normális hangerőn beszélni.

- Nem – rázta meg fejét Haejin. – Miből gondolod ezt?

- Amíg bent voltunk… szinte biztosak voltunk abban… hogy a családtagjainkat, a rokonainkat megölték… - suttogta remegve.

Régen láttam Taot ennyire megtörtnek, és abban a pillanatban, ahogy könnyáztatta arcára néztem, elszégyelltem magam, amiért percekkel ezelőtt még én is beszólogattam neki. Bár nem volt igazságos az ő részéről sem, hogy engem piszkált, hisz mindketten nehéz időket éltünk meg, de őt nagyobb sérülés érte, mint engem. Tao csak ezzel leplezte a fájdalmát, amit titkon még mindig nem dolgozott fel. A többiek is küzdöttek, lelki csatákat vívtak magukban, de Tao sosem mutatta ki érzéseit, sosem terhelte ezekkel a többieket, ő inkább magába fojtotta. Egyedül szenvedett, és most, hogy olyannak láttam, mint közel kilenc hónappal ezelőtt, a szökés után, összeszorult a szívem.

- Igen, mindenki családjával végeztek – erősítette meg az állítását Haejin.

- De akkor te miért nem…?

- Én csak a féltestvéred vagyok, tudod jól. Talán ez volt a szerencsém – mosolyodott el fájdalmasan.

- Akkor a szüleim…?

Haejin nem válaszolt, arca semlegessé vált. Tao nyelt egyet, és remegő ujjait kezdte tördelni.

Az volt az a pillanat, amikor úgy döntöttem, jobb lesz, ha távozom. Bár szerettem volna tudni a teljes igazságot, és szerettem volna megvigasztalni mindkettőjüket, úgy gondoltam jobb, ha most egymásra támaszkodnak, és megbeszélik, amit meg kell.

Észrevétlenül álltam fel a székről, a táskámat a kezembe vettem, és halk léptekkel kisétáltam a sátorból.