58. rész

~ 58. rész~

Még most sem tudtam elhinni, hogy az az ember, aki elrabolt minket, itt fekszik előttem. Itt van tőlem egy karnyújtásnyira, és ugyanazon a reszelős hangján beszél, amitől mindig is kirázott a hideg. Nem vágytam semminél se jobban arra, minthogy kitépjem azokat a hangszálakat, és hogy ezt az aszott testet szenvedésre ítéljem. Meg akartam tenni vele azokat, amiket velem tett, vagy talán még rosszabbakat is; azt akartam, hogy fájdalmas ordítások közepette és a sírás határán állva könyörögjön a megbocsátásomért.

Nem szívesen mondtam le erről az élvezetről, de amikor meghallottam, hogy vannak mások is, tudtam, hogy nyugodtan megtehetem.

Hallva a történetet, amiért ilyenné vált, kicsit enyhültek az érzéseim. Szó sincs róla, hogy ne akartam volna a halálát, vagy, hogy ne gyűlöltem volna, de talán egy kissé kevésbé éreztem így.

Minseonak nem volt könnyű élete, és még ő maga sem emlékezett, hogy ennyire rossz állapotban volt. Az elméje nyilván elzárta ezeket az információkat, hogy könnyebben fel tudja dolgozni a szülei halálát. És egy egészen kicsit a nagymamáját is sajnáltam. Ő is elveszítette a szeretteit, neki is csak Minseo maradt, és neki kellett látnia, ahogy az unokája szenved, és bármennyire is küszködik, a helyzet nem lesz jobb. Még ezt a farkasos mesét is aranyosnak találtam, egészen addig a pontig, amíg rá nem jöttem, hogy ez volt az, ahol minden elkezdődött.

Azok a mesék valóra váltak. Azok miatt a mesék miatt vagyok most itt.

És ez volt az, amikor rájöttem, hogy Minseo mamája megzakkant. De tényleg. Ez egyáltalán nem normális, egy épelméjű ember nem csinál ilyeneket, sőt! Még csak meg sem fordul a fejében az a gondolat, hogy vad idegen embereket elrabol, és kísérletezget rajtuk, és mit számít, hogy halottak-e vagy sem.

Megértem, hogy nem csak ő volt benne, és hogy esetleg a legrosszabb dolgokat nem is ő hajtotta végre. De ez nem mentesíti fel semmi alól, mert mélyen benne van a keze a dologban, hisz ő kezdett el mindent. Ő ébresztette fel azt a bizonyos alvó vulkánt, amiről senki nem is tudott, hogy létezik.

Azt is mondhatnám, hogy megértem, miért tette. Egy nagyon kicsit átérzem, hogy erre vetemedett, de ha csak mindez a fejében született volna meg, azt mondom, belefér. De neki nem volt elég. Ő tényleg ezt akarta, és tényleg megtette. Ártatlan emberek százait, mindezt bármiféle bűntudat nélkül! Ki a halált érdekel, hogy voltak-e rémálmai, vagy, hogy lelkiekben ő is szenvedett? Ez nem jogosította fel erre! Nincs semmiféle kifogás arra, amikor az ember valaki más életét kiontja, és dönt a sorsa felől. Ő nem egy isten, vagy egy nagyobb hatalom, aki megtehette volna! Ő egy átlagos nagymama az unokájával! És ez a legborzasztóbb az egészben: hogy egy olyan ember, akiből senki nem nézi ki, hogy ilyenre képes. Vajon hány meg hány ilyen ember lézeng az utcákon? Vajon hányan vannak, akik ott ülnek közöttünk a metrón, a kávézókban, akik gyerekeket nevelnek, és hazudnak a családjuknak arról, hogy egy menő irodai cégnél dolgoznak? Senki nem sejt semmit, és talán a legtöbb dologra soha nem is fog fény derülni.

Undorító egy világot élünk, erre jöttem rá. Ezek voltak azok a percek, amikor megértettem, hogy Kris miért is élte az az életet, amit. Ő már gyerekként is tudta, hogy mennyi igazságtalanság van, igaz, más okok miatt, de tudta, és ezért esküdött fel arra, hogyha nem is a nagy halakat, de az átlagos bűnözőket elfogja és kegyetlenül megbünteti. Mert azok, akik betörnek a lakásba, lopnak és bántalmaznak másokat, az semmi ahhoz képest, amit egyes emberek gyanútlanul művelnek, mint Minseo nagymamája. Emberek százait ölik meg, és a való életben úgy tesznek, mintha tiszta lenne a lelkük.

Ettől az egésztől hányingerem támadt.

Azt hiszem, Minseo mamája valóban őrült volt. A sok fájdalom hatására, és mert mindezeket el kellett nyomnia, valami elpattanhatott az agyában, amitől gyilkossá vált. Valószínűleg ő maga sem volt tudatában annak, hogy amit tesz, mennyire helytelen, szemei előtt mindig csak Minseo meggyötört és beesett arca lebegett, ami rosszabb volt bármiféle rémálomnál. Meg akarta szabadítani őt, és csak erre tudott gondolni.

Mindez nem volt elég, hogy lemossa a vért a kezeiről. Gyilkos volt, és pont. Nincs mit ezen ragozni. Megérdemelte volna a kínzást, és a halált is. Előttem mindig is egy rémes alak lesz, és nem számított, hogy mindent csak jóindulatból akart tenni. Attól még ölt. Ez alól soha nem bújhat ki.

Még ha rajta nem is, de a többieken bosszút akartam állni, ezért fenyegettem meg, hogy megölöm Minseot, ha nem árulja el. Persze eszem ágában sem volt őt bántani, de reméltem, hogy elárulja, amit tudni akarok.

De a mamája csak kerek szemekkel nézett rám. Csak bámult mindkettőnkre, meredten, könnyáztatta arccal, mintha csak egy játék baba lenne. Arca semleges volt, és így közelebbről, ugyan csak egy pillanatra, de valóban csak egy átlagos, idős nagymamának tűnt. Azonban az iránta érzett gyűlöletem miatt soha nem tudnék emberi lényként tekinteni rá, és számomra mindig is ő lesz az ördög, aki remélem, hogy a Pokolban fog megrohadni.

Aztán szemei egyszer csak lecsukódtak, és ismét álomba zuhant. A gépek még mindig egyenletesen búgtak, de többé nem tudott megszólalni, és ránk nézni.

Minseo lelökte magamról a kezeit, és sírva borult a nagymamájára. Könyörgött neki, hogy nyissa ki a szemeit, de mindketten tudtuk, hogy ez nem fog bekövetkezni. Beszélni akart vele még, hisz az csak egy dolog volt, hogy a mamája mindent bevallott, de neki is biztosan lett volna pár szava hozzá. Nem tudtam, mit gondol a helyzetről, de abban biztos voltam, hogy soha nem fogja neki ezt megbocsátani. Szerette őt, és szeretni is fogja, ehhez kétség sem fér, mert ellene nem tett semmit, de a csalódás, és egy bizonyos fájdalom mindig is a szívében fog maradni.

Még néztem őket egy darabig, majd jobbnak láttam, ha távozom. Megtudtam, amit akartam, többé nem volt okom itt lenni. Gyűlöletet és fájdalmat éreztem irányukba, még Minseo iránt is, pedig ő nem igazán tehetett semmiről. Ő is áldozattá vált, de a tudat, hogy miatta van minden, hogy miatta lettem olyan, amilyen, és hogy pont ő volt az, akit meg kellett kedvelnem… túl sok volt egyszerre, és nem akartam látni őt se egy ideig, amíg fel nem dolgozom magamban a dolgokat.

Hátat fordítottam, és egyszerűen kisétáltam a szobából, és egyúttal az életükből is.

*

Nagyi mellkasára dőlve zokogtam már órák óta, miközben megannyi gondolat szaladgált a fejemben. Még most sem voltam hajlandó elhinni, hogy ez az egész megtörtént, hogy a nagymamám erre képes volt. Különösen az fájt, hogy minden miattam történt. Nem hibáztattam magam, hisz csak egy kislány voltam akkoriban, aki nem bírta feldolgozni a hirtelen rázúduló fájdalom mennyiségét. Még ha tudtam volna is, hogy Nagyi ilyen lépésekhez akar folyamodni, akkor sem tudtam volna csak úgy magam mögött hagyni a gyötrelmeket. Sérült voltam, több sebből véreztem, és hiába tett meg értem Nagyi mindent, mégis egyedül éreztem magam.

Amikor az ember feje felett összecsapnak a hullámok, amikor a Sötétség magához ölel, leláncol és nem ereszt, és hiába kiabálsz torkod szakadtából, akkor is egyedül maradsz, és nem fog tudni senki azonosulni veled. Az ilyen helyzetekből többnyire saját magad vagy csak képes kijönni. Egymagad kell erőt venned, és leráznod a láncokat, lesöpörni a szorító karokat, és felúszni a víz felszínére. Mert minden csak azon múlik, hogy te magad élni akarsz-e, vagy sem. Hiába nyúl feléd ezer segítő kéz, ha te nem akarod megfogni őket, akkor örökre ott maradsz. És a segítő kezek sem érhetnek le a víz aljára, mert egy idő után ők is beleesnek a vízbe, és elsüllyednek. Magunktól kell elindulni, hogy fél úton megkapaszkodhassunk, és utána egy kis segítséggel már sokkal gyorsabban a partra érünk.

De nekem ez gyerekként évekbe telt, és sajnos magammal rántottam Nagyit is. Talán mégsem volt olyan erős, mint hittem, amiért nem hibáztattam. Én is áldozat voltam, és egy részben ő is.

Ugyanakkor mérhetetlen csalódottságot éreztem irányába, és a tudat, hogy gyilkossá vált, többszörös gyilkossá… egyszerűen nem fért a fejembe. Nem akartam elhinni, és úgy éreztem, hazudott nekem, mikor elismerte tettét. Sajnáltam őt, és haragudtam rá, és fogalmam sem volt, mit gondoljak róla ezek után. Meg akartam tartani magamnak a róla alkotott képet, mert velem mindig gondoskodó volt, és ő nevelt fel. Anyámként és legjobb barátként tekintettem rá, ő volt a családom… és én nem akartam ezt a képzeletet elcsúfítani.

Túl sok volt egyszerre, túl sok minden nehezedett most a vállamra, és ezeket a súlyokat képtelen voltam cipelni. Szerettem volna, ha a gyerekkori farkasom most itt lenne, sőt. Biztos voltam benne, hogy a gyerekkori farkasom Tao. De őt is emésztette a fájdalom, a keserűség, és a gyűlölet, így nem lehetett mellettem most.

Mikor körbenéztem a szobában, már csak hűlt helyét találtam. Nem tudtam, hogy fogom-e még valaha látni, hogy valaha megbocsát-e nekem, így csak reméltem, hogy békére lel majd egy napon, és minden rendben lesz vele. Nem akartam, hogy így szakadjunk el egymástól, nem akartam, hogy csak így kisétáljon az életemből, és úgy tűnjön el, váljon köddé, mint amilyen hirtelen az életembe csöppent. De talán elbúcsúzni sokkal fájdalmasabb lett volna, hisz így megvolt a lehetősége, hogy ha netán találkozunk a jövőben, akkor nem fogunk csak úgy elsétálni egymás mellett, mintha sosem ismertük volna egymást. Ha egy napon találkozunk… reméltem, hogy boldognak fogom látni, és akkor majd talán minden rendben lesz köztünk.

Ami pedig engem illetett… egyelőre képtelen voltam arra gondolni, hogy a mamám egy gyilkos. Most csak mellette akartam lenni, és biztosítani afelől, hogy nem hagyom el, és reméltem, hogy fel fog ébredni. Tudtam, hogy erre aligha van esély, és hogy a legjobb az lenne számára, ha soha többé nem térne magához, de rettenetesen féltem az egyedülléttől. Oly sok mindent szerettem volna mondani, és csak most éreztem azt, hogy túlléptem a traumákon, és boldog tudok lenni. Azt akartam, hogy lássa a boldogságom, az örömöm, azt akartam, hogy ő is részese legyen, és lássa, hogy az erőfeszítései nem voltak hiábavalóak. De ha látta volna a boldogságom, akkor ő maga rájött volna, mekkorát tévedett, amikor belefogott a kísérletekbe, és azt nem bírta volna feldolgozni.

Megérdemelte volna, de én nem kívánhattam neki, mert velem rendes volt. Így is elegen átkozták őt, nem akartam én is beállni a sorba. Vagy legalábbis egyelőre nem akartam ilyenekre gondolni. Át kellett mindent rendeznem magamban, végiggondolni, mennyire vagyok hibás azért, ami történt, és hogy megakadályozhattam volna-e, hogy bekövetkezzen ez a tragédia. De egyelőre csak sírni akartam, és Nagyival lenni, ameddig tehetem.

Ebben a történetben valamennyien áldozatok voltunk, vagy legalábbis eleinte biztosan. Arról nem mi tehettünk, hogy milyen akadályokat gördített elénk az Élet, hogy kinek milyen kártyákat osztottak ki, amikor elindultunk a saját utunkon. Abban már azonban hibásak voltunk, hogy nem adtuk bele minden erőnket, hogy átugorjuk ezeket a gátakat, és hogy meggondolatlanul játszottunk, esetleg csaltunk a játék során. Ha azt hittük, hogy szerencsénk lesz, vagy megkegyelmeznek, netalántán nem veszik észre a csalást, hát tévedtünk. És akik tévedtek, azok megfizettek ezért; kimaradtak egy körből, vagy éppenséggel ki kellett szállniuk a játékból.

De mindenki kap második esélyt, újból leülhetünk az asztalhoz, és tiszta lappal előröl kezdhetjük, vagy folytathatjuk ott, ahol abbahagytuk. 

 

57. rész

~ 57. rész~

Nem akartam elhinni, amit mondott. Meg fog halni? Az lehetetlen. Nagyi erős és bátor, mindent le tud küzdeni, ami az útjába kerül, ezért voltam képes én is kitartani, és soha nem feladni. Reméltem, hogy Tao hazudik, de nem lett volna rá oka. Bár tudtam, hogy mindennél jobban Nagyi halálát akarja, az én érdekeimet figyelembe véve nem tett volna ilyet. Azt hiszem, jobban örültem annak, hogy ő mondja ki ezeket a szavakat, mintha az orvostól hallottam volna.

És ott, azokban a percekben, a szavak elhangzása után, én is kénytelen voltam bevallani magamnak, hogy valahol legbelül már felkészültem erre. Valahol, a szívem egy apró szegletében már én is tudtam, hogy sosem fog teljesen felépülni. Talán már akkor tudtam, amikor felhívtak, hogy baleset érte őt. Csak nagy szerencséje volt, hogy azt túlélte, ezt már akkor is megmondták.

Mégis, hiába tudta ezt egy részem, egy ilyen információt befogadni képtelenség. És én nem akartam elhinni, minden érzékszervem hevesen tiltakozott az ellen, hogy én ezt elfogadjam, és feldolgozzam.

Miért kellene beletörődnöm ebbe, ha rajta kívül senkim sem volt már? Mégis mi lenne velem nélküle? Az egy dolog, hogy nem tudnám eltartani magam, hogy a gyakorlati élethez semmiféle tapasztalatom nincs, de ha hazamennék… senki nem várna rám. Sosem látnám a kedves és ragyogó arcát, mely minden borongós napomat feldobta, soha többé nem rángatna ki a kertbe, vagy sétálnánk egy jót a környéken, többé nem érezném reggelente a gyümölcsös tea illatát, és délben a rámen fűszeres zamatát, többé nem ölelhetném meg és mondhatnám el, mennyire hálás vagyok neki. Hiányozna. Az egész lénye hiányozna, és én ezt nem akarom. Nem akarok egyedül lenni, nem akarom őt elengedni.

A sok érzelem minden idegszálamban ott bujkált, teljesen megbénította testem, és szédelegve dőltem neki Taonak. Mikor legközelebb magamhoz tértem, Tao ajkai engem csókoltak. Kellett néhány másodperc, mire rájöttem, mi történik, és automatikusan reagáltam. Visszacsókoltam, és soha többé nem akartam elengedni. Azt hittem, hogy ez a csók mindent megold, hogy ennek is mágikus ereje van, csakúgy, mint a filmekben. Úgy éreztem, én vagyok az a bizonyos hercegnő a vártoronyban, és hogy Tao a herceg, akire oly sok ideig vártam. Hogy ő az, aki megszabadít a lelkemben tomboló érzésektől, hogy ő lesz az, aki elűzi a félelmemet és az akadályokat, hogy majd ő lesz az, aki fogja a kezemet, és mindig mellettem lesz, és soha nem hagyja, hogy letérjek az utamról. Ő lesz az, aki szeretni fog, és pusztán a lényével kivirágoztatja a lelkemet…

De aztán elszakadtunk egymástól Nagyi hangja hallatán, és a tekintete ismét elsötétült, ezzel együtt pedig csak még messzebb sodródott tőlem. Valóban ennyit számít neki, hogy kinek vagyok a rokona? Persze, érthető, hogy ha igaza van, akkor joggal gyűlöli a nagymamámat, de ettől függetlenül miért kell velem elutasítónak lennie?

Kikászálódtam Tao öleléséből, és Nagyi ágyához futottam.

- Itt vagyok! Persze, hogy itt vagyok! – Leültem az ágy szélére, és mindkét kezemmel megfogtam remegő kezeit. Szemei csak résnyire voltak nyitva, és nagyon kellett erőlködnie, hogy nyitva tudjak őket tartani. Nem voltam biztos abban, hogy lát, de érezni biztosan érzett. – Pihenj, Nagyi, ne erőltesd meg magad! Szólok egy orvosnak!

- Ne, ne menj… - kapott kezem után erőtlenül, amikor ott akartam hagyni. Visszaereszkedtem mellé, és kedvesen rá mosolyogtam. – Nem hiszem, hogy sokáig bírom már.

- Ne beszélj butaságokat, tudom, hogy rendben leszel! – feleltem, miközben nagyon erőlködtem, hogy ne sírjam el magam.

- Nehéz ébren lennem… a sötétség vissza akar húzni, de látni akartalak még. Amíg itt lehetek, addig téged akarlak nézni. – Kezeit feljebb emelte, és megsimogatta az arcomat. – Annyira szeretlek, édesem! Szeretnék még nagyon sokáig veled lenni, de nem lehet. De ne félj! Mindig a közeledben leszek, és téged foglak óvni!

- Nagyi…

- Ne aggódj, okos vagy te, és erős! Minden rendbe jön majd.

- Elég legyen már az érzelgősségből! – Dobbantott egyet a lábával Tao, majd szemet forgatva közelebb jött. Az ágy végénél, a másik oldalán állt meg. Mindketten felé fordultunk, és Nagyi arcára kiült a rémület. Mielőtt megkérdezhette volna, mit keres itt, már azonnal válaszoltam.

- Tao jó ember, nem kell félned!

- Nem, Minseo, ő…

- Na, ki vele! Valld csak be, hogy ismersz engem, és hogy mit tettél! – Tao vádlón nézett rám, én pedig már épp készültem volna leteremteni, de belém fojtotta a szót: - Vagy akár Minseo is elmondhatná, hogy ő segített nekem és a többieknek.

- Tao! Ő nem tud róla…

- Te még mindig elhiszed, hogy semmi köze hozzá? – kérdezte, de nem feleltem.

Fogalmam sem volt, mit higgyek. Nagyi haldoklott, és a legkevésbé sem azzal akartam tölteni a hátralévő időnket, hogy veszekedem vele vagy bárki mással. Akkor nem akartam tudni az igazságot, de valahol legbelül tudtam, ha most nem szerzek róla tudomást, soha nem is fogok. Biztos voltam abban, hogy könnyebb életem lenne az igazság nélkül, ám valami mégis azt súgta, hogy tudnom kell róla. Ha másért nem, hát azért, hogy Taonak vagy Nagyinak könnyebb legyen.

- Akkor majd én mesélek. – Leült az ágy szélére, és éreztem, hogy Nagyi sokkal szorosabban szorítja a kezem. – Minseo régóta tud arról a kísérleti helyről. Emlékszel Baekhyunra? Ő volt az, aki megszökött a börtönből. És emlékszel arra a Baekhyunra, aki nálatok volt pár napig? Az a kettő Baekhyun ugyanaz. Bizony. Elraboltattad őt, és végül a te házadban kötött ki. Nem is sejtetted, ugye? Persze, hisz Baekhyun azonnal frizurát változtatott, hogy kevésbé legyen felismerhető, és mivel nem is igazán láttad az arcát se a börtönben, se a való életben, nem tűnt fel, ki is tartózkodik ott.

Tao ajkai mosolyra húzódtak, ahogy Nagyi arcát nézte. Nagyi szemei fakón meredtek Taora, és ijesztően rémültnek tűnt. Hogy azért-e, mert ott volt Tao, vagy mert valóban ez volt az igazság, és most eszmélt fel, hogy mi történt, nem tudtam eldönteni. Ellenben nem akartam beleszólni, és Nagyit néztem, teljesen megbabonázva. Minden rezdülését látni akartam, hogy tudjam, köze van-e a dologhoz, vagy nincs.

- Ugye tudod azt is, hogy ezután megjelent Kai és Lay is, és együttes erővel találták ki, hogyan mentsék meg a többieket? A srácok mindenről beszámoltak, és bár Minseo az elején kételkedett azt illetően, valóban farkasok-e, nem sokáig kellett győzködni. Hitt benne, és segédkezni akart. – Tartott egy kisebb szünetet, Nagyi pedig eközben rám villantotta a szemeit. Egyáltalán nem tűnt úgy, mintha ismerné a sztorit, inkább úgy tekintett rám, mintha azt mondaná, „hallgattasd el ezt az őrültet, mert nem tetszik ez a történet”. – Minseo segített ruhákat szerezni, és ételt főzött, és ő bérelt ki egy kempinget, ahová a szökés után összetereltek minket. Még a rendőrséget is sikerült kijátszani, és abban is rengeteg minden az ő ötlete volt. Bár a szökés napján nem vett rész miattad, hisz akkor már kórházban voltál, de mi tagadás, csak neki köszönhetjük, hogy most jól vagyunk, visszailleszkedtünk a társadalomba, és újra élünk. Áh, nem mellesleg, a saját pénzetekből vett nekünk lakást!

Újabb szünet következett, és bár egyáltalán nem tetszett, hogy Tao ennyire élvezi, ahogy a nagymamám szenved, képtelen voltam rászólni. Tudtam, hogy addig úgysem hagyná abba, amíg el nem mondhatja, amit szeretne.

- Nos. Milyen érzés megtudni, hogy az unokád azoknak nyújtott támaszt, akiknek az életét tönkretetted? Milyen érzés megtudni, hogy Minseo közel került ezekhez a farkasokhoz, és a barátaivá vált? Ezek után nem gondolod azt, hogy tartozol némi magyarázattal neki? Nem gondolod, hogy joga van tudnia az igazságot?

- Tao, most már elég lesz! – szóltam végül rá. – Elmondtad, amit akartál, ugye? Akkor megkérhetlek, hogy most menj el? Majd később beszélünk.

- Elmenni? Ugyan, kérlek! Szeretném hallani, ahogy beismeri a tettét.

- Megkaptad, amit akartál, szóval távozz, kérlek! – Mutattam az ajtó felé, miközben hangom sokkal határozottabb és keményebb lett. Kezdtem úgy érezni, hogy felmegy a vérnyomásom, és ha most azonnal nem húzza el a csíkot, megint ordítozni fogok.

Hittem Nagyi ártatlanságában. Mondhat nekem bármit, én tudom, hogy ő nem tett semmit. Ám amikor találkozott a tekintetem Nagyiéval, szemei könnyekkel teltek meg. Sosem láttam őt sírni. Az életem során még sosem ejtett előttem könnyeket, és ez egyszerre volt sokkoló és szívfájdító.

- Sajnálom, drágám… - Csak ennyit mondott. Nem többet, nem kevesebbet. Bocsánatkérően nézett rám. Zokogni kezdett, és miután nagy nehezen felküzdette magát ülő helyzetbe, nagyon gyengéden ölelt meg. Le volt gyengülve, de minden erejét össze kellett szednie, hogy karjaival át tudjon ölelni, és egy nagyon kicsit megszorítson. Ez egy bocsánatkérés volt. – Sajnálom, annyira sajnálom.

- Nagyi… Nem kell bocsánatot kérned, hisz nincs miért – toltam el magamtól, és simítottam végig az arcán. Könnyeim elhomályosították a látásomat, így arca eltorzult, apró szemcsékké vált.

Képtelen voltam felfogni, hogy beismerte. Hogy volt köze hozzá. Még akkor is, amikor kimondta, nem hittem el. Soha nem akartam ezeket a szavakat hallani, soha nem is hittem, hogy fogom, és ez az egész egyszerűen csak egy hazugságnak tűnt.

Rá akartam üvölteni Taora, amiért arra kényszerítette Nagyit, hogy beismerjen valamit, amihez semmi köze. Hazugságra ösztönözte, csak azért, mert rettegett tőle, mert ő annyira ezt akarta hallani, és Nagyi magára vállalta, csakhogy ne veszekedjünk többé.

- Igaza van Taonak, kincsem. Én tettem ilyen szörnyűségeket.

- Mi? – Hangom távolinak tűnt, valahonnét a szoba sarkából jött. Annyira fájt a fejem a sok sírástól, már szédelegtem is, kezdett összemosódni előttem a környezetem. Minden túl zavaros lett, és forgott velem a világ, de minden erőmmel azon voltam, hogy ébren maradjak. – Miért? Miért tettél volna ilyet?

Nagyi hátradőlt, és sűrűn törölgette szemeit. Egész testében remegett, a szívverése hol felgyorsult, hol lelassult, arcáról izzadságcseppek csorogtak. Nem akartam, hogy beszéljen, nem akartam, hogy erőlködjön, de képtelen voltam bármit is mondani. Az egész testem lebénult.

- Soha nem felejtem el azokat az estéket, hányszor sírtál egymagadban, hányszor kellett megvigasztalnom téged, és hányszor ájultál el a kimerültségtől. Talán nem emlékszel mindezekre, de gyerekkorodban, mikor a szüleid meghaltak, sok időt töltöttél a kórházban. Nem ettél, és nem ittál, magadba fordultál, senkivel sem beszéltél. Magányos voltál, Minseo, rettenetesen. Amikor óvodába kerültél, majd később iskolába, rengetegszer csúfoltak, és bántottak, gyakran horzsolásokkal és megannyi sebbel vittelek haza. Tiszta kék és zöld foltos volt a tested, ezért döntöttem úgy, hogy hosszú évek után, hogy magántanuló leszel. Igyekeztem mindent megadni neked, és kihozni ebből az egészből, szerettem volna megszüntetni a fájdalmadat, de képtelen voltam erre. Bármit is tettem, nem volt elég. Oly sokat szenvedtél…

Felzokogott, majd a szoba sarkába nézett, de néhány másodperccel később, miután összeszedte magát, folytatta. Megállás nélkül morzsolgatta ujjaival kézfejemet, de én ebből semmit sem éreztem. Egyre jobban úgy éreztem, hogy eltávolodok tőle, és hogy soha nem ismertem igazán. Hogy az, aki előttem fekszik, nem is nagymamám, csak egy utánzat, valaki, aki a testébe bújt, és ezeket a szavakat a szájába adja.

- Emlékszel, mivel nyugtatgattalak folyton? Emlékszel, melyik mesét szeretted annyira? – Mivel nem feleltem, tovább beszélt. – Egy kislányról szólt, aki mindig egyedül játszott otthon az udvaron. A környéken nem igazán voltak vele egykorú gyerekek, de ha voltak is, nem szívesen játszottak vele. Ez a kislány mindig is szerette volna, ha lennének barátai, akikkel babázhat és meséket olvashat. Egy napon, mikor hangosan sírt az udvaron, mert elesett, és felhorzsolta a lábát, senki nem sietett a segítségére. Kivéve egy valakit. Egy farkast.

- Ez a farkas lett a kislány barátja. Az orra hegyével odagurította a piros kislabdát, hogy játsszanak, és a kislány, elfeledve, hogy megsérült, önfeledten szaladgált az udvaron és dobálta a labdát neki. A farkas egyedül volt, a távoli állatkertből szökött meg, mert ő is magányosan éldegélt odabent, és akart egy társat magának. Így lettek ők a legjobb barátok.

Fejeztem be a mesét, ami időközben eszembe jutott. Nagyon régen hallottam már, amit Nagyi minden áldott este elmesélt, akár többször is. Mindig kitalált ezzel a farkassal egy kisebb történetet, amiben boldogok voltak, és soha senki nem bántotta őket. Ez volt az a mese, amivel Nagyi kihúzott a lelki nyomorúságomból, és véget vetett a legfájdalmasabb korszakomnak.

Ahogy beszéltem, kezdtem én is úgy érezni magam, mintha kiszálltam volna a testemből, és valaki más irányított volna belülről.

- Bizony, így volt. Gyerekként mindig is szerettél volna egy igazi farkast, én pedig… szerettem volna neked ezt teljesíteni. Mert tudtam, hogy ez az egyetlen megoldás arra, hogy ismét teljes életed lehessen.

- És te megtetted…

- Meg. Hosszú évekbe telt, hosszú és eredménytelen kísérletek után, de végül sikerült előállítani a megfelelő szert. Megcsináltam, hogy beteljesíthessem az ígéretemet.

- De Nagyi… ártatlan emberek voltak. Ugyanolyan nyomorulttá tettél egy csomó embert, mint én. Ugyanazt a fájdalmat adtad cserébe, amin én mentem keresztül. És nem egy farkasról van szó… Egy egész hadseregről.

Elengedtem a kezét. Képtelen voltam hozzáérni. Az a nagymama, akit én szerettem és tiszteltem, akire felnéztem, és akivé válni akartam… most minden róla felépített képzeletemet szétrombolta.

- Az elején csak egy farkast akartam. De emlékszel egy másik farkasos mesére? Amikor a kislány és ő egymáshoz bújva aludtak egy délután az udvaron? Néhány helybéli kisgyerek beszökött hozzájuk, és kövekkel kezdték őket dobálni. A farkas igyekezte őt a testével óvni, de a kislányt így is fejbe találták, aki hangosan sírni kezdett. Mivel körbeállták őket, a farkas nem mozdulhatott a lány mellől, hisz akkor sokkal több sérülést szerezhet. Így a borostyánszemű állat vonítani kezdett, és nem sokkal később egyre több farkas jelent meg az udvaron, akik együttes erővel elkergették a többi gyereket. Ez volt a másik nagy kedvenced. Arra gondoltam, annyi szörnyűség után, ha te is bosszút akarsz majd állni azokon, akik bántottak, sokkal több farkasra lesz szükséged.

- Bosszú? Honnan vetted, hogy bosszút akarok valaha állni? Vagy ha eszembe is jutott ilyen, azt kellett volna mondanod, hogy az nem megoldás.

- Tudom, Minseo, tudom. De azt akartam, hogy legyen egy saját falkád. Saját farkasaid, akik téged szolgálnak, akik érted vannak, akik tőled függnek, akikkel hatalomra tehetsz szert, és amiért téged fognak isteníteni. Azt akartam, hogy irigykedjenek rád, és akik bántottak, azok féljenek, és bánják, amiért elutasítottak.

- De ez… őrület! Ilyen egyszerűen… nincs!

- Nem egyedül üzemeltettem azt a kísérleti helyet. Egyedül kezdtem, de egyre többen kapcsolódtak be a projektbe. Egy idő után nem csak miattad tettünk farkassá embereket, hanem mert egyrészt sok olyan ügyfelünk volt, akik hasonló cipőben jártak, mint te, másrészt tudod, milyenek a kutatók és a tudósok. Valami újat előállítani, valóban megalkotni azt, ami a könyvekben létezik, marha sok pénzt hozott volna, és híressé tette volna legtöbbünket. Hát ezért történt mindez.

- Ezt most csak kitaláltad, ugye? – Kérdeztem semlegesen. Tényleg nem tudtam elhinni, hogy amit hallok, az a valóság, vagy éppenséggel álmodok.

Hazugságokat akartam. Ezek után azt akartam, hogy mondják azt, ez csak egy vicc volt, én vagyok a kész átverés legújabb áldozata. Azt akartam, hogy bújjanak elő a rejtett kamerákkal, és nyomják az arcomba, hogy a zavaromat és a kínos nevetést videóra vegyék, amit aztán majd leadnak a tévében, és mindenki röhög egy jót, én pedig pár napig népszerű lehetek az iskolában.

De nem történt semmi, csupán a műszerek pityegtek monoton hangon, és Nagyi szipogott még mindig. Arcán megbánás ült. Valami leírhatatlan érzés, valami olyan, amit csak ő tudott igazán. Elmondani az igazat hosszú titkolódzás után, nem lehetett könnyű. Valószínűleg sokáig retteghetett, valószínűleg sokszor volt rémálma is a tettei miatt, amit azzal próbált enyhíteni, hogy mindent értem tett.

De értem nem tett semmit. Saját maga döntött helyettem. Jót akart, de minden balul sült el, még ha ezt ő nem is látta.

Tudtam, hogy megkönnyebbült egy kicsit, mégis, az a megbánás nem volt elég. Nem a tetteit bánta, vagyis biztosan nem örömmel ölték meg az embereket, inkább azt sajnálta, hogy nem sikerült megvalósítani a célját.

- El akartam már mondani. Illetve… hamarosan sor került volna erre a meglepetésre. Már nem sok hiányzott, már csak néhány teszten kellett volna átesniük, és megtörtént volna az áttörés, amire régóta vágytunk. Annyira közel voltunk már, és erre… erre jött a vérhold, amire egyáltalán nem számítottunk. Annyira tökéletes volt minden, és az utolsó pillanatban megtörtént a baj… Én tényleg annyira sajnálom.

- Mi történt a kísérleti hellyel? – szólt közbe Tao. Olyan csendben figyelt, és hallgatta a történetet, hogy már régen azt hittem, hogy elment.

Most, ahogy ránéztem, elégedettség ült ki az arcára. Megkapta, amit akart, mégis, volt valami más is az arcán… talán egy kis sajnálat. Nem tudom, nem akartam akkor elemezgetni őt.

- Felrobbantottuk. Miután kitört a pánik, felégettük az egész helyet, hogy ne maradjon semmiféle bizonyíték. Hárman voltunk az igazgatók, akik mindenért felelősséget vállaltunk, így nekünk kellett eltüntetni a nyomokat. Mindenki, aki velünk dolgozott, meghalt a robbanásban. Lezártuk az épületet, és miután mi a titkos kijáraton távoztunk, csak egy gombnyomás volt.

- A saját társaitok… a barátaitok…

- Nem voltunk barátok, csakis munkatársak. Mindenki más célból volt ott, de mindenki megkapta volna a végén, amit akart. Nem ismertük egymást, nem tudtunk senkiről semmit, álneveket használtunk, hogy ne kavarhassunk bele egymás életébe, de megbíztunk a másikban. Az egész projekt szigorúan bizalmas volt, ha valaki elárul… mindenki bajba kerül.

- Ez szép, mondhatom – Tao felnevetett, amitől hirtelen összerándultam. A nevetésébe egyszerre vegyült bele a hitetlenség, a szánalom, és az őrület. Úgy kacagott néhány másodpercig, mint egy eszelős, miközben a fejét csóválta, aztán amilyen hirtelen felnevetett, olyan hirtelen hagyta is abba. - Ez hihetetlen… Komolyan egy ilyen hülye mese miatt kezdődött minden? Mármint ne értsd félre, Minseo, de ez valahol kissé beteges. És a bűntudat? Soha egy csepp sajnálatot sem éreztek irántunk? Mégis mi alapján raboltak el minket? Mi lett a családunkkal?

- Bűntudatra nem éppen futotta, mert volt elég bajunk a saját életünkben. Én Minseoért aggódtam, és nekem is nagy veszteség volt a szülei halála. Az édesanyja a lányom volt. Az egyetlen gyermekem. A hiánya minden mást felőrölt bennem. A családjaitok nagy részét életben hagytuk, illetve akik nehezebben viselték, azokkal végeztünk. Ami pedig az elrablást illeti… főként olyanokat válogattunk, akik fizikailag jó állapotban voltak, esetleg nem sok rokonuk volt, de persze mindenfajta típuson kísérleteztünk. De akik fizikailag rendben voltak, sokkal eredményesebbnek bizonyultak.

- Miért csak férfiak voltak?

- Ki mondta, hogy nem voltak nők? Nőkön ugyanúgy végeztek módosításokat, csak az épület egy másik szárnyában. Ők jóval kevesebben voltak, nem igazán bírták a megpróbáltatásokat. A legtöbb ideig élt női farkas csak két évet bírt ki.

- Vannak túlélők? Úgy értem, akik nem farkasok voltak.

- Rajtam kívül csak az egyik igazgató van még életben, a másikunkat megölték. De ezen kívül vannak embereink, akik arra voltak felbérelve, hogy megkeressék azokat, akik túléltek. És ha megtalálják a farkasokat… végeznek velük.

- Neveket kérek! Kérem azok nevét, akik életben vannak! – Parancsolt rá Tao, de Nagyi csak rázta a fejét.

- Nem lehet. Nem adok ki neveket. Nem hagyom, hogy ők meghaljanak. Talán minden odaveszett, de a tudás a fejükben van, és talán egy napon, valahol máshol ismét újrakezdhetik.

- Újrakezdeni? – kérdeztem meghökkenve. – Mégis minek? Hallod te, miket beszélsz?

- Neveket! – ismételte meg magát Tao, de Nagyi nem válaszolt.

Ekkor Tao megkerülve az ágyat, mellém lépett, és hátulról átölelve, az egyik karját a nyakamhoz nyomta, majd szorítani kezdett. Azt hiszem, meg akart fojtani.

- Kérem azokat a kurva neveket, különben megölöm!

 

 

56. rész

~ 56. rész~

Az ígéretemhez hűen hagytam, hogy aznap este a farkasom uralkodjon, és kedve szerint rohangálhasson az erdőkben. Jó érzés volt szabadjára engedni, és korlátok nélkül létezni. Senki nem szólt bele, merre futok, mit teszek tönkre, milyen magasra ugrom, vagy éppen bucskázom végig a földön; egyszerűen csak azt tettem, amit akartam, és nem tartoztam beszámolóval senkinek sem.

Bár október vége volt, az első hópelyhek lassan hullani kezdtek. A fák sűrűjébe aligha hatolhatott be a sok apró hópihe, ezért vettem az irányt egy nyitottabb tér felé.

Rohanás közben hol felgyorsultam, hol lelassultam, de sosem álltam meg egy pillanatra sem. Nem érdekelt, mi van előttem, nem számított, hogy esetleg egy kisebb árokba zuhanok, és a bőrömet felsérti egy kiálló gyökér, vagy egy talajba ékelődött kődarab. Csak futottam, versenyt futva a széllel és az idővel, hogy bebizonyíthassam, én vagyok a gyorsabb.

A lágy, mégis dermesztő szellő a távolból magával hozta egy közeli tisztásra frissen esett hó illatát. Megálltam, hogy beleüvölthessek az éjszakába, majd irányt váltottam, és ismét szaladtam.

Túlságosan fájt. Hiába próbáltam elengedni a fájdalmat, és az összekuszálódott gondolataimat kibogozni, az a bizonyos hang mélyen beleivódott elmémbe. Tudom, hogy nem tévedtem. Mindennél jobban szerettem volna, hogy ne legyen igazam, de az a hang… annyiszor hallottam már azt a rekedtes, öreges hangot. Ráadásul nem teljesen voltam őszinte Minseoval. Amikor azt mondtam, sosem láttam őt, az hazugság volt. Láttam őt, többször is, de akkor negyven év körülinek nézett ki, és aranybarna haja volt. Mint mondtam, bizonyára parókát és valamiféle álarcot viselt, így rejtőzve el mindenki elől.

Azon a napon, amikor Baekhyun megszökött, és összecsődítettek minket, nagyon közel kerültem hozzá. Tekintetünk összeakadt egy pillanatra, de az éppen elég volt nekem, hogy soha ne felejtsem el. Az emlékezetembe véstem azt a szempárt, mert az volt az a pillanat, amikor – még ha nem is mondtam ki – elhatároztam, hogy bosszút fogok állni. Hogyha sikerül megszöknünk, felkeresem és kegyetlenül meg fog fizetni azért, amit tett.

És abban a kórteremben az a bizonyos szempár nézett rám. Bárhol felismertem volna. Ezer százalék, hogy ő volt, és nem más. Hisz mi másért lett hirtelen rosszul, és esett kómába? Ő is felismert engem. Azt hihette, hogy mindannyian meghaltunk, de amikor meglátott, és realizálta, hogy én vagyok Minseo barátja, képtelen volt szembenézni az igazsággal. Tudta, hogy egy napon ki fog derülni a szeretett unokája számára az a sok gonoszság, és ő ezt nem vállalta volna fel soha.

Mintha puskából lőttek volna ki, úgy törtem ki a tisztásra, amit ekkor már fél méter hó borított. Az égről kezdett eltűnni a Hold, s az égbolt is világosodni kezdett. Az alakom lassan emberi formát öltött, szemeimet pedig ellepték a könnyek, mik elhomályosították a látásomat, ennek következtében pedig összeakadtak lábaim, és néhányat bukfencezve, a puha hóban landoltam.

Hosszú percekig feküdtem hason a talajon, csukott szemekkel, majd végül erőt vettem magamon, és a hátamra gördültem. Könnyeim az arcomra száradtak, és egész testemben remegtem, annyira fáztam, de nem érdekelt. Az újból előtörő forró könnycseppek égették, szinte már perzselték bőrömet. A hó csak ömlött odafentről, mintha soha nem akarná abbahagyni, nekem pedig sűrűn kellett pislognom, mert minden egyes hópehely irritálta a szemem.

Minseora gondoltam és összefacsarodott a szívem. Annyira kedveltem őt, már-már szinte szerettem, és noha valóban nem tudott semmiről, mégis haragudtam rá. Nem ő tehetett arról, ami történt vele, hogy az egyetlen élő rokona ilyen szörnyű ember, mégis… nem tudtam rá másként tekinteni, mint tettes társra. Nem tudtam elképzelni, hogy tényleg nem vett észre az egészből semmit. Nem akartam őt elveszíteni, de ahhoz, hogy ismét minden rendbe jöjjön, nos… el kellett volna engednem azt a gondolatot, hogy megöljem a nagymamáját. De akkor minden értelmét vesztette volna, és üresnek éreztem volna magam.

Lesöpörtem arcomról a havat, és ülő helyzetbe tornáztam magam. Végignéztem testemen, és figyeltem, ahogy a kisebb-nagyobb vágások, apróbb horzsolások és karcolások miként forrnak össze, és lesz ismét teljesen ép a bőröm.

Megeresztettem egy keserű mosolyt. Hát ezt tette velem a nagymamája. Ilyen szörnyeteggé varázsolt. Persze, mondhatni előny, hogy van egy ilyesfajta képességem, de őszintén: sokkal inkább lennék egy átlagos ember, mint holmiféle természetfeletti lény. Rendes életet akarok, rettegés és bujkálás nélkül, de soha nem kaphatom meg ezt a vágyamat.

Mert ő elvette tőlem ezt a lehetőséget.

A düh ismét feléledt bennem, én pedig felpattantam, és ismét futni kezdtem.

*

Aznap délután ott álltam a kórházi ágya előtt, és néztem őt. Azt az idő által mélyen barázdált arcot, a fakó és beteges bőrt, a fonnyadt és ráncos ujjakat, a tejfehér és vékony hajszálakat… Mozdulatlanul feküdt ott, az infúzió az ereibe csatlakozott, a lélegeztető gép egyenletesen pumpálta a levegőt, és mindenféle gép halkan búgott. Pocsék állapotban volt, de egyszerűen nem tudtam sajnálni.

Közelebb léptem hozzá, egészen az ágy mellé. Csak néztem őt, ezt az elhasznált és sok mindent megélt testet, mely már az utolsókat rúgta, de nekem nem facsarodott össze a szívem. Képtelen voltam a gyűlöleten kívül mást érezni iránta. Nem érdekelt, hogy Minseo nagymamája, nem érdekelt, hogy vele milyen kedves és gondoskodó volt, de az én életem tönkretette. Ahogy a többiekét is! Rengeteg embert megölt, és mégis miért­? Soha semmi nem jogosította fel arra, hogy ilyet tegyen. Nem volt joga ahhoz, hogy mások sorsa felől döntsön.

Ujjaimmal lassan közelíteni kezdtem kezéhez. Mintha megérezte volna, hogy ott vagyok, mert csukott szemgolyói gyorsabban kezdtek mozogni. Egy gunyoros mosoly ült az arcomra.

- Csak nem velem álmodsz? Remélem, borzasztóan félsz – suttogtam magam elé.

Ujjaimmal megböktem csuklóját, majd egész kézfejemet rátettem. Meg akartam érinteni, tudni akartam, hogy ez a test valódi-e, hogy nem csak én képzelem, és nem fog szertefoszlani, ha hozzáérek. De a test ottmaradt, egyedül csak a gépek jelezték, hogy az illető szívverése felgyorsult.

- Hát tudod, hogy itt vagyok, ugye? – egy halk kacajt hallattam, majd egészen a füléhez hajoltam, és úgy beszéltem hozzá. Talán nem tudta kinyitni a szemeit, de az elméje igenis éber volt. Egy ilyen ember tudata soha nem alszik. Annyi embert ölt meg, biztosan rettegett belül, hogy egyszer eljön ez a pillanat, amikor valaki rátalál. – Ugye tudod, hogy most az én kezemben van az életed? Ugye tudod, hogy megölhetnélek? Akár egy szempillantás alatt, akár hosszú, kínzó percek alatt. Bármelyiket is választanám, neked mindegy lenne, igaz? Hisz már idős vagy, és bármikor meghalhatsz. Már eleget éltél, mindent véghezvittél, amit szerettél volna. De én… és a többiek… nekünk elvetted a fiatalságunk. Megfosztottál minket a szabadságtól. Mond, jó érzés volt? Megérte?

Kezeimmel ezúttal a haján simítottam végig. Most már légzése is szaporább lett, ezért mielőtt a gépek elkezdtek volna sípolni, hátrébb léptem, és csak néhány perccel később ültem vissza mellé.

- Tudom, hogy egyedül Minseo számít neked. Aggódsz érte, igaz? Nem is azért, hogy mi lesz vele, sokkal inkább azért, mert tudod, hogy csalódni fog benned, ha megtudja az igazat. Csalódni? Össze fogod törni lelkileg. Ki fogod tépni a szívét, és magaddal fogod vinni a sírba. Úgy kell leélnie a hátralévő életét, hogy nincs mellette senki, és hogy az, akit a világon a legjobban szeretett, átverte. Mondd csak, te fel tudnád dolgozni a helyében ezt a fájdalmat? Hát megérte ezt tenned? Mit gondoltál, hogy sosem fog fény derülni erre?

Újabb gonosz mosolyra húztam a számat. Tudtam, hogy Minseo lesz az, aki a legjobban megsérül, mégis, olyan reakciókat váltottam ki belőle pusztán a hangommal, a jelenlétemmel, ami rettentő jól esett. Jó érzés volt tudni, hogy most én vagyok az, aki fogságban tartja. A bosszú felettébb boldogító.

A gépek pityegései ismét felgyorsultak, és láttam, ahogy az ujjait próbálja mozgatni. Nyilvánvalóan fel akart kelni, észhez akart térni, de képtelen volt rá. Látod? Pontosan így éreztem magam én is azokban a cellákban, a négy fal között.

Felálltam az ágyról, majd a szoba másik felébe sétáltam, és tisztes távolságból figyeltem őt. Tudta, hogy őt néztem, minden porcikájában érezte magán a gyűlölködő és kiszámíthatatlan tekintetemet. Őt látni ilyen rémes állapotban örömteljes volt. Ennél már csak az lett volna jobb, ha én juttattam volna ebbe az állapotba. Bár ha úgy vesszük, miattam került most kómába.

Még soha életemben azelőtt nem járta át a testemet ilyen érzés. Ez az egész egyszerre volt üdítő, és hihetetlen. Soha nem gondoltam volna, hogy valaha ki fogok jutni, most pedig az feküdt a halálos ágyán, aki fogva tartott. Sokszor eljátszottam a gondolattal, milyen lenne az illető nyakát kitekerni, vagy puszta kézzel kitépni a szívét, miután megkínoztam, de valójában sosem hittem, hogy ez valaha meg fog valósulni. Most mégis itt volt az alkalom, és nem tudtam, mihez kezdjek. Véget akartam vetni az életének, de sokkal élvezetesebb volt látni a szenvedését.

- Hagyd békén a nagymamámat! – rontott be üvöltve Minseo a szobába, és hatalmasat lökött rajtam, majd az ágyhoz futott. Megtapogatta a mamáját, és vetett a gépekre egy pillantást, de olyan ideges volt, hogy azt se tudta, mit kell néznie. Tekintete ezután rajtam állapodott meg, majd ismét odarohant hozzám, és ütésre emelte a kezét. – Megmondtam, hogy hagyd békén! Ne merd őt megölni! Ha csak egy ujjal is hozzáérsz, én esküszöm, hogy mindent meg fogok tenni, hogy hasonlóképpen végezd!

Csak úgy köpte felém a szavakat, és nem érdekelte, hogy a folyosón akárki meghallhatja. Megütött, nem is egyszer, de szinte meg se éreztem. Hagytam, hogy ezt tegye, bizonyára ki akarta adni magából az érzéseit. Ráadásul meg is érdemeltem, hisz meggyanúsítottam azzal, hogy benne volt az egészben, de ha így lett volna… nem szeretett volna belém.

Csak egy keserédes mosolyra futotta tőlem. Azt mondta, megölne engem is. Hát idáig jutottunk? Képes lenne ezt tenni velem? Mikor váltunk ilyenné? Nemrég még egymás mellett feküdtünk a kanapén, ő mellkasomhoz bújva aludt, miközben én ujjaim között morzsolgattam a haját, és néztem, ahogy álmodik.

Ki játszadozik a sorsunkkal?

- Nem ölöm meg! – Kaptam el csuklóját, miután még mindig ütlegelt, és úgy tűnt, nem akar leállni. Ledermedt, és rám emelte dühös, és könnyáztatta tekintetét. Értetlenül pislogott, szemei elkerekedtek a csodálkozástól. – Megnyugodhatsz, nem tettem vele semmit. Nem fog meghalni.

- Miért? Miért nem ölöd meg? – Annyira hihetetlen volt számára, hogy nem vagyok képes megtenni, hogy talán ez volt az, ami a legjobban fájt tőle. Tényleg azt hitte, hogy megtenném? Meg se fordult a fejében, hogy nem gondoltam komolyan, hogy csak vagdalkozom dühömben a szavakkal? Hát ilyennek ismert engem? Egy gyilkosnak? Noha öltem embereket, neki máshogy kellett volna látnia. Hisz szerettük egymást…

- Nézz rá! Hamarosan úgyis meghal – elengedtem kezét, miközben fejemmel a nagymamája felé böktem.

Egy rövid időre ő is az ágyon fekvő betegre nézett, és szemeit ismét újabb könnyek lepték el. Lezárt szemekkel fordította vissza felém az arcát; hatalmasakat sóhajtozott, hogy megnyugodjon, és meg tudjon szólalni.

- Nem fog meghalni. Fel fog ébredni, és olyan lesz minden, mint régen. Az állapota már javult, biztosan ismét jól lesz. Nagyi erős, és ki fog tartani – mondta lassan, határozottan, amivel sokkal inkább saját magát próbálta meggyőzni, semmint engem. Szánakozva néztem, ahogy csukott szemhéja alól potyognak a könnyei. Tényleg szívszaggató volt őt ilyen állapotban látni, és bármit megadtam volna, hogy minden fájdalmát megszüntessem, de ez nem az én feladatom volt.

- Meg fog halni. Nem voltál itt, de az orvos azt mondta, hogy mindössze néhány napja van hátra. Percről percre rosszabb lesz, valószínűleg már sosem fog magához térni. – Nem esett nehezemre kiejteni ezeket a szavakat, de nem akartam kertelni. Egy pillanatra sem vettem le Minseoról a szemem; látni akartam minden rezdülését, minden mozdulatát, ahogy eljutnak az információk a tudatáig. – Ezért nem ölöm meg. Sokkal fájdalmasabb, ha lassú halálban van része. És a nagymamád tudni fogja, hogy ott ülsz mellette, és az utolsó pillanatig vele leszel, és hidd el nekem, ennél nagyobb gyötrelmet senki mástól nem kapna, még tőlem sem.

Minseo szemei felpattantak, és először vádaskodva nézett rám, mintha azt mondaná, nem lehetek ennyire kegyetlen, és szívtelen. De végül tekintete a fájdalomtól eltorzult, és hangos zokogásban tört ki. Mellkasomnak borult, arcát pulóverembe temette, és képtelen volt abbahagyni a sírást. Egész teste remegett, és át kellett ölelnem, hogy ne essen össze. Simogatni kezdtem a hátát, és szerettem volna valami nyugtatót mondani, de a tekintetem képtelen voltam levenni a haldokló családtagjáról. Szánalmasnak éreztem magam, amiért boldogsággal tölt el a halálhíre, de nem hazudhattam azt neki, hogy sajnálom, és hogy minden rendben lesz.

Nem akartam soha ilyen állapotban látni, mert ha sírni látom, az a legfájdalmasabb, ami történhet velem. És a tudat, hogy nem én leszek az, aki meg tudja őt vigasztalni, csak még jobban elkeserített.

-  Miért? Mondd, miért? Miért tetted ezt vele? Tudtad, hogy ő az egyetlen… miért? – Két kezével felkaromba kapaszkodott, és úgy próbálta álló helyzetben tartani magát, miközben zokogva engem vádolt a nagymamája állapotáért. Talán így volt, és egy kicsit sem sajnáltam, mégis… nem akartam, hogy neki ennyire fájjon.

Úgy nézett rám, mintha megváltást várna tőlem, mintha én felszabadíthatnám a közelgő gyász és szenvedés éles karmai alól. Én voltam Taejoon. Én voltam az ő hőse.

Talán önzőségből, hogy magamnak örömet okozzak, talán szeretetből, de végül megadtam neki ezt a reményszálat.

Egyik karommal átöleltem derekát, és közelebb vontam magamhoz, mintha nem lett volna már így is elég közel hozzám, másik kezemmel pedig kisöpörtem az arcába lógó hajtincseket, majd finoman álla alá nyúltam, és ajkaimat az övéinek tapasztottam. Mellkasomon éreztem gyors szívverését, és szapora lélegzetvételét, ahogy azt is tisztán érzékeltem, hogy könnycseppjei csak még gyorsabban kezdtek el csordogálni arcáról.

Ajkai puhák voltak, édesek, akár a méz, és nem akartam elszakadni tőle. Megszűnt körülöttem a világ létezni, és azokban a másodpercekben úgy éreztem, meg tudok mindenkinek bocsátani, és nem érdekel, hogy a nagymamája egy gyilkos. Varázslatos volt, és megnyugtató, mintha csak a tavaszi lágy szellő és az éledező napsugarak simogattak volna. Apró szikrákat láttam magunk körül, és kábulatba estem. Őt csókoltam, amire annyira vágytam, a karjaimban tarthattam, és ő megadóan dőlt nekem teste teljes súlyával. Bízott bennem, és biztonságban érezte magát.

Kezeit lassan tarkómra csúsztatta, hogy még közelebb vonhasson magához; ujjaival játékosan túrt bele hajamba, és esze ágában sem volt elengednie.

Szerettem volna, ha ez a pillanat örökké tartana. Mindent megadtam volna, hogy minden ilyen mesés és csodálatos legyen, mindent megtettem volna azért, hogy vele lehessek, és őt szerethessem egy örökkévalóságon át.

De mint minden varázslat, és minden boldog pillanat, ez sem tartott sokáig.

A hátunk mögül egy rekedtes hang hasított a levegőbe, ezzel összetörve mindenféle illúziót. A boldogságom egy másodperc töredéke alatt apró szilánkokra tört, melynek darabkái hangtalanul szóródtak szét a padlón.

- Minseo, drágám… Most is itt vagy, ugye?