24. rész

~ 24. rész~

Másnap reggel arra ébredtem, hogy valaki babrál a zárral. Egyből felpattantam, és körbenéztem a többieken. Ők még aludtak, de amikor kinyílt az ajtó, mindannyian magukhoz tértek, és az álmosságnak semmi nyoma sem látszódott.

Az egyik fehér ruhás alak dermedten állt az ajtóban, majd füléhez emelte telefonját:

- Főnök, van egy kis gond – mondta, majd a vonal túlsó végén a jól ismert, rekedtes hang kérdezett vissza. – A 77-es számú életben van.

Luhanra pillantottam, de ő meg sem mozdult. Chanyeol idegesen kapkodta a fejét a fehér ruhás alak és közöttünk.  Igyekezett a lehető legtávolabb húzódni az ajtótól, és észrevétlen maradni, habár a magassága miatt ez lehetetlen volt.

A női hang ismét megszólalt, de nem értettem, mit mondott. Tényleg azt hitték, hogy Luhan meg fog halni és Chanyeolt hozták a helyére? De hát ő nem farkas! Vagy… akkor minek van itt? Fogalmam sem volt róla, mi ez az egész, de ahogy végignéztem az idegenen, a testtartásából meg tudtam állapítani, hogy ő magam sem. Elég ideje be voltam ide zárva, és elég sokszor láttam ezeket az embereket, hogy apró mozdulatokból, érintésekből vagy csupán abból, ahogy megjelentek, meg tudjam mondani, mire gondolnak, mit éreznek. Arcukat nem láthattam a maszk miatt, így kénytelen voltam ezekből a dolgokból megállapítani és kiismerni őket. Volt bőven időm, hogy ezeket megfejtsem és kielemezzem. És ez a helyzet pont az volt, amikor biztosan állíthattam, hogy valami oknál fogva valaki hibát követett el. Hogy Chanyeolt másik cellába akarták vinni, vagy a farkassága volt a gond, azt már nem tudtam.

Ekkor a fehér alakos bólintott egyet, letette a telefont, majd intett a mögötte állóknak, akik beléptek a cellába, és megragadták Chanyeolt. Automatikusan léptünk mind a hárman a srác elé, hogy védelmezzük, de abban a szent pillanatban sokkolóval kiütöttek minket, és mire ismét meg tudtunk mozdulni, az ajtó be is záródott, és Chanyeol ordítását hallottuk, ahogy végighurcolták a folyosón.

*

Chanyeolt egy sötét szobába hurcolták. Megállás nélkül segítségért üvöltött, hangja már-már elcsuklott a sok erőlködéstől, de nem adta fel. Teli torokból kiabált, ahogy csak bírt, hátha meghallja valaki, azonban ő nem tudta, hogy ezen a helyen nem számíthat senkire.

Bármennyire is próbált szabadulni, hiába kapálódzott, rugdalódzott, csak az üres levegőt találta el. Túl sokan voltak ellene, minden oldalról lefogták. Lefektették egy ágyra, leszorították kezeit, majd egy éles tűt szúrtak belé. Néhány másodpercen belül kiáltásai elmúltak, végtagjai elernyedtek és mikor már teste teljesen lebénult, a hasára fordították.

Szinte nem érzett semmit. Csak haloványan érzékelte, ahogy tarkójába bele-belenyilall a fájdalom, de ez egy idő után teljesen eltompult, majd megszűnt létezni. A lelkében lévő fájdalom azonban erősebb volt. Hogy kerültem ide? Hol van a családom? Mindenki jól van? Mi történik velem? Vége lesz valamikor? Csak ezekre tudott gondolni, miközben szemiből lassan könnycseppek bukkantak elő. Mintha csak egy filmben találta volna magát. Chanyeol fel sem tudta fogni, mi történik, ez az egész annyira álomszerű volt.

Egy óra múlva talpra állították. Fogalma sem volt, mit műveltek vele, de nyaka táján bizsergett, égett a bőre. Tényleg farkas lesz belőle? Ő is szörnyszülött lesz, aki nem térhet vissza a szeretteihez? Mi lesz Kyungheeval?

Újabb szúrást érzett, ezúttal karjában, majd ha lehet, még jobban elgyengült. Ha nem fogják meg, biztosan a földön köt ki. Nem érezte lábait, egyszerűen képtelen volt uralkodni a saját teste felett, és ez dühítőbb és elkeserítőbb volt mindennél. Az elméje azonban egyáltalán nem blokkolt le; ugyanúgy tudott gondolkodni, mint előtte. Mit meg nem adott volna, hogy ha csak egy percre is, de felejtse el a valóságot.

Chanyeol szemét bekötötték, fejére egy zsákot húztak, így a látását is elveszítette, majd egy újabb szobába cipelték. Ott leültették egy székbe, majd hosszú és néma csend következett. Halványan érzékelte, hogy ketten állnak mellette, és ez a gyilkos csönd, ami körüllengte minden idegszálát szétfeszítette. Mi fog most történni? Meghalok? Istenem, ennél még az a cella is jobb, ahol az a három idióta van. Kérlek, istenem, add, hogy ez csak egy szörnyű rémálom legyen.

Megállás nélkül imádkozott, de meghallgatásai süket fülekre találtak.

- Vegyék le a fejéről! – utasította egy hang, mire két kéz ért fejéhez, és lehúzták róla a zsákot.

A hirtelen ért világosság miatt eleinte semmit sem látott, de aztán szemei lassan megszokták a fényt, és körbe tudott pillantani. Egy üres szobának a közepén ült, mellette két maszkos alak állt, vele szemben pedig egy negyvenes éveiben járó nő foglalt helyet az asztalánál.

Chanyeol idegesen tekintett körbe újra és újra, talán tudat alatt a menekülő utat keresve, de legbelül természetesen tudta, hogy esélye sincs.

Ahogy tekintete találkozott az előtte ülő nővel, nem értette, mi történik. Még sosem látta ezt az arcot, akkor mégis miért teszi ezt? Ezernyi kérdése lett volna hozzá, de egyet sem tudott feltenni.

- Ez mit keres itt? – kérdezte hirtelen a nő felháborodott hangon. Hangja sokáig visszhangot vert a kietlen csendben, de válasz nem érkezett. Chanyeol értetlenül nézett rá. – Neki nem kellene itt lennie! – fojtott hangon beszélt az egyik mellette álló embernek, majd dühösen ült vissza az asztalához, és kezébe véve a telefont, tárcsázni kezdett.

Újabb hosszú percek teltek el, majd mikor letette a telefont, és ismét felé fordult, már sokkal nyugodtabb volt.

- A neve Park Chanyeol, igaz? – kérdezte a nő egyenesen a szemeibe nézve, Chanyeol pedig csak bólintott egyet. – Mától te vagy a 61. számú. Üdvözöllek közöttünk! – szélesen rámosolygott, majd egy injekciót vett elő, és a karjába döfte. Chanyeol előtt elsötétült a világ.

*

Mikor ismét magához tért, ugyanabban a cellában volt, ahonnét elhurcolták. Ugyanaz a három idióta vette körbe, akiket most szívesebben látott, mint azokat a fehér köpenyes, arctalan embereket.

- Hogy érzed magad, haver? – kérdeztem Chanyeoltól, aki csak a segítségemmel tudott felülni.

- Kösz, Tao – mondta, majd megtapogatta a nyakát.

- Mi történt? Emlékszel valamire? – kérdezte nyugtalanul és kissé felpörögve Luhan.

- Esélytelen, hogy emlékezzen. De azt hiszem, a tetoválást látva a nyakán most már közülünk való – mondtam ki a nyilvánvalót, ahogy a nyakán lévő 61-es számra pillantottam. – Sajnálom.

- Miért ne emlékezhetne? – Luhan ismét úgy viselkedett, mint egy újonc.

- Te emlékszel valamire az átváltozásodból?

- Öhm… nem.

- Na, látod. Senki sem emlékszik.

- Ami azt illeti, én mindenre – szólt közbe Chanyeol, mire mindannyian ledöbbenve néztünk rá. – Emlékszem, hogy a nyakamra tetováltatták ezt a számot. Emlékszem a hangokra, meg az egész teremre. Aztán egy másik szobában kötöttem ki. Ott volt az a nő, aki tudta a nevem. Sosem fogom tudni elfelejteni azt a vigyort az arcán – hunyta le szemeit Chanyeol, majd ismét kinyitotta. Még mindig nem érzékelte teljesen a testét, ami nem volt jó jel.

- Igen, ezekre néhányan emlékezhetnek. De csaknem egész nap nem voltál itt, és ki tudja, mit műveltek veled. Ezalatt az idő alatt farkassá változtattak, azért érzed ilyen szarul magad.

- Nem, nem vagyok farkas.

- Chanyeol, én tudom, hogy nem akaro…

- Nem, Tao, tényleg nem vagyok az! – nézett rám határozottan, és nem tudtam, mire vélni ezt a tekintetet, de szerencsére magától folytatta. – Engem nem fognak farkassá változtatni.

- Hogy?

- Tévedésből kerültem ide. Amikor bent voltam abban a szobában és ott ült velem szemben az igazgató… valami nem tetszett neki. Meglepődött, hogy engem lát itt. Telefonált valakinek. Aztán kaptam egy injekciót, amitől elájultam. De hallottam mindent. Nem tudom, hogy tudott-e róla, de én minden egyes szót értettem. Noha a testem le volt bénulva, de az elmém nem.

- És… mit mondott?

- Azt, hogy a többi fejestől azt a parancsot kapta, hogy engem is változtassanak farkassá. Nem engem kellett volna elkapniuk, de ha már így alakult, nincs mit tenni. Azonban ez az igazgatónő azt mondta, hogy nem fogja megtenni. Úgy fognak kezelni, mintha farkas lennék, de engem soha nem tesznek azzá.