25. rész

~ 25. rész~

Értetlenül meredtem Chenre. Honnan tudja Baekhyun nevét? Meg sem említettem neki. Talán gondolatolvasó? Vagy… ismeri őt? Az megmagyarázná az aggodalmat a hangjában.

- Baekhyun? – hajolt közelebb a fiú arcához, majd óvatos mozdulatokkal végigtapogatta azt. Nem bámulta sokáig, de úgy meredt rá, mintha csodát látna. – Ez ő – suttogta alig hallhatóan.

- Ismered őt? – kérdeztem, de nem válaszolt.

- Ide tudnád adni a csipeszt? – ignorálta kérdésemet, én pedig nem vitatkoztam. Előbb mentsük meg az életét, utána ráér a faggatózás.

Chen, mintha csak egy profi lett volna, úgy szedte ki Baekhyun hasából a golyót… illetve golyókat. Mert több is volt benne. Én nem mertem odanézni, és inkább becsuktam a szemeimet, amíg nem végzett. Biztos voltam benne, hogy az apjától rengeteg mindent látott, tanult, és azt is meg mertem kockáztatni, hogy csinált is ilyet. Az apja eléggé megszállottan szerette a munkáját, és egy időben azt akarta, hogy fia is a nyomdokaiba lépjen, így szinte lehetetlen volt, hogy ne gyakorolt volna vele ilyeneket.

Nem tudom, mennyi idő telt el, mire Chen befejezte Baekhyun sebének ellátását; csak akkor néztem oda, amikor azt mondta, végzett.

- Túl fogja élni? – kérdeztem, miközben mindent visszaraktam az elsősegélyládába.

- Remélem.

Nem mertem megkérdezni, hogy kórházba vigyük-e. Baekhyun azt mondta, ne tegyük, nekem is ez volt az első megérzésem, és Chen arcát nézve ő is arra voksolt volna, hogy ez hülye ötlet lenne. De hát mégiscsak meglőtték és sok vért veszített. Mi van, ha reggelre meghal? Akkor mit teszünk?

- Baekhyun nem maradhat itt – mondtam végül.

Chen rám nézett, és egyetértően bólintott. Mivel Chanyeolt nemrég elrabolták, a lehető legrosszabb lett volna, ha nálam helyezzük biztonságba. Ráadásul Nagyit sem szerettem volna ilyen helyzetbe sodorni, így is túl sokat aggódott.

- Hozzám sem jöhet sajnos, apuék miatt. Túl szigorúak és… - mondta, majd elhallgatott. Baekhyunra pillantott, és tudtam, mire gondol. Ha tényleg ismerte Baekhyunt, akkor valószínűleg a szülei is. Ki tudja, mi történt velük, amiért Chen sosem említette Baekhyunt?

- Akkor nem marad más választásunk… - feleltem, majd elővettem a telefonomat és tárcsáztam. Chen már szólásra nyitotta volna a száját, de leintettem. A telefon legalább négyszer csörgött, amikor egy álmos és kissé durva hang beleszólalt.

- Nem tudom, ki az isten vagy, te rohadtul ne zaklass hajnalok hajnalán. Csá! – mielőtt kinyomta volna az illető, gyorsan belekiabáltam.

- Sehun, le ne merd tenni!

- Minseo? – kérdezett vissza kicsit éberebben. – Te… mi a…? Jézusom, bocsánat az előbbiért, azt hittem, valamelyik haverom az! Ne haragudj, nem tudtam, hogy te hívsz! – kezdett mentegetőzni, de figyelmen kívül hagytam.

- Jól tudom, hogy nincsenek otthon a szüleid és nem is lesznek egy ideig?

- Igen, azt hiszem. Vagyis… igen, most nincsenek itthon, de nem tudom pontosan, mikor jönnek haza. Miért?

- Nagyszerű. Akkor valamelyik szobát tedd használható állapotúvá, mert Chennel vendéget viszünk hozzád! Most! – mondtam, miközben Chenre néztem, aki vette a lapot. Nem volt szép tőlem, hogy Sehunt is bele akarom keverni ebbe az egészbe, de jelen pillanatban másra nem számíthattunk. Nem akartam Baekhyunt napokig rásózni, csupán csak egy vagy két éjszakáról lett volna szó, amíg ki nem találjuk, hogyan tovább.

- Mi? Mégis kicsodát? Te meg vagy húzatva? Tudod, hány óra van? És… mit keres ott Chen? Vagy hol vagytok? Mi ez az egész? – Sehun megállás nélkül tette fel a kérdéseit, úgy látszott, már igencsak kiment az álmosság a szemeiből.

- Mindent elmagyarázok, amint odaértünk. Fél óra és ott vagyunk – azzal letettem.

Utáltam magam, amiért a két legjobb barátomat is belevontam… valamibe. Mert még én sem tudtam, mi ez az egész. Sosem volt ilyen eseménydús az életem, csak úgy jöttek egymás után a dolgok, és én igyekeztem értelmesen gondolkozni, de valahogy mintha ez nem akart volna összejönni.

- Vidd a kocsiba Baekhyunt, én addig visszaviszem a ládát a lakásba és hagyok egy üzenetet Nagyinak! - megráztam a fejem, hogy megszabaduljak a gondolataimtól, majd kezembe kaptam az elsősegélyes csomagot és elhagytam a fészert.

Visszafutottam a házba, visszatettem mindent a helyére, majd lemostam a kezemről Baekhyun vérét. Benéztem Nagyi szobájába; még mindig csendesen aludt és mit sem sejtett arról, ami egészen eddig történt. Visszacsuktam az ajtót, majd a konyhában írtam egy rövid üzenetet, amiben közöltem vele, hogy Sehunnál alszom, mert egyedül van és nem érezte jól magát, és kell neki a társaságom, de menni fogok iskolába, és délután hazajövök. Ezután a hátsó ajtón távoztam, bezártam azt, majd a fészerben is leoltottam a villanyokat, és sietős léptekkel elhagytam az udvart.

Chen már addigra a hátsó ülésre fektette Baekhyunt, és ő is akkor szállt be az autóba. Beültem mellé, majd elindultunk. Az első öt percben mindketten csendben ültünk, és próbáltuk feldolgozni az előbb történteket, miközben magunkban Baekhyunért imádkoztunk.

- Szóval… - köszörültem meg a torkom, és Chenre pillantottam, aki le sem vette a szemét az útról, és olyan szorosan markolta a kormányt, hogy ujjai teljesen elfehéredtek. – Honnan ismered Baekhyunt?

Chen egy percig zavartan bámult maga elé, mint aki nem tudja, mit mondjon, majd anélkül, hogy faggatóznom kellett volna, magától mesélni kezdett.

- Baekhyunnal még kiskoromban ismerkedtem meg. Egy utcában laktunk, és mivel nem igen voltak velünk egykorú gyerekek, ezért hamar jóban lettünk. Ugyanabba az általános iskolába jártunk, és bár nem voltunk osztálytársak, a barátságunk nagyon szoros volt. Nagyon sok mindenben hasonlítottunk egymásra, imádtuk mindketten a művészeteket, a szenvedélyünk volt a tánc. Azt terveztük, hogy együtt megyünk a művészeti főiskolára, ahol táncolni fogunk… - hirtelen elhallgatott. Szemeiben könnycseppeket pillantottam meg, amiket ujjaival gyorsan elmorzsolt, de azok makacsul bukkantak elő újra és újra.

Óvatosan megérintettem Chen vállát, majd megszorítottam azt. Nem tudtam, mit kellene mondanom. Kérdezni akartam, de annyira lesokkolt a látványa, hogy a szavak bennem ragadtak. Még sosem láttam őt sírni, sőt, úgy alapból fiút nem láttam ennyire elérzékenyülve, és ez megijesztett. Nem tudtam, hogyan vigasztaljam meg, így inkább az érintésemmel próbáltam a tudtára adni, hogy én mellette vagyok. Ez valamennyire segített is, mert nyelt egy nagyot, és folytatta:

- Együtt mentünk volna főiskolára, aztán egyik napról a másikra egyszerűen csak eltűnt – felelte, majd értetlenül és fájdalmasan nézett rám. – Érted ezt, Minseo? Megvoltak az álmaink, a céljaink, vele együtt nőttem fel, és egyszerűen minden szó nélkül csak úgy felszívódott és soha nem hallottam róla. Soha többé. Mindennek már három éve. Érted? Három évvel ezelőtt megszűnt létezni, senki nem hallott róla, hónapokig kereste a rendőrség, de sosem találták meg. Esküszöm, még azt is jobban viseltem volna, ha azt mondják, meghalt, de nem! Felszívódott, köddé vált, még el sem búcsúzott! Nem tudtam, hogy haragudjak rá, gyűlöljem, vagy aggódjak, és reménykedjek. El kellett őt engednem, mert tudtam, szinte biztos voltam abban, hogy sosem látom újra és nézd meg! Most itt fekszik a kocsim hátsó ülésén, kis híján a halál szélén és össze vagyok zavarodva! Hogy történhetett meg ez? Hol volt, miért ment el, mit csinált eddig? Miért most tért vissza, mikor Chanyeol eltűnt? Három éve… három éve eltemettem őt. Három éve azt hittem, halott, és most itt van. Mégis miért történik ez? Meg tudod nekem ezt magyarázni?

Chen annyira zokogott, hogy inkább félreállt az autósávban, és a kormányra dőlve itatta az egereket. Egész teste rázkódott, és olyan kétségbeesetten hullajtotta azok a könnyeket, hogy az én szemeim is megteltek. Ösztönösen csúsztam közelebb hozzá, és öleltem meg, fúrtam arcomat vállába, miközben egyik kezemmel hátát simogattam. Nem tudtam, mit kellene mondanom. Ez borzalmas lehetett. A legjobb barátja volt Baekhyun, és elvesztette, minden ok nélkül. Hogy volt képes ekkora fájdalommal élni? Hogy lehet valakit úgy eltemetni, hogy nincs bizonyítékod rá? És mégis meg kellett tennie, mert ha nem teszi, a remény fogja felemészteni és az őrületbe kergetni. És ha nem lett volna ez elég, Chanyeolt is elveszítette, pontosan ugyanígy. Eltűnt. Köddé vált. Két barátját is ugyanolyan módon. Hogyan… hogyan volt képes mindezt túlélni? El se tudtam képzelni, mekkora fájdalmakon kellett keresztülmennie.

- Chen… nyugalom – mondta végül. Hangom távolinak tűnt, mintha nem is én beszéltem volna. – Tudom, hogy borzasztóan nehéz volt neked, és el sem tudom képzelni, mennyit szenvedhettél. De most már itt van Baekhyun, visszakaptad őt és nem fogjuk hagyni, hogy ismét eltűnjön. Nem tudom, hol volt, de ki fogjuk deríteni, biztosan elmondja, ha magához tér. És ne aggódj, Chanyeol is elő fog kerülni. Vissza fogjuk őt is hozni.

- Mégis hogyan? Azt sem tudjuk, hol van, miért ment el…

- Tudom, de… majd… valahogyan megoldjuk. Nem tudom még, hogyan, de erről holnap beszélünk. Most először vigyük Baekhyunt biztonságba, rendben? Utána rátérhetünk a többire.

Chen bólintott egyet, majd hátradőlt az ülésen. Adtam neki egy zsebkendőt, kifújta az orrát, és megtörölte a szemeit, aztán ismét elindította az autót.

- Ne haragudj, hogy kiborultam, csak… olyan régóta nyomasztott már ez. Ez az egész olyan, mintha csak álmodnék. Tényleg sokat jelent nekem Baekhyun. Miután eltűnt, nem voltam képes soha többé táncolni. Ráadásul a családja is elköltözött, és velük sem találkoztam azóta. Már három év telt el, de olyan, mintha csak tegnap tudtam volna meg, hogy eltűnt és mindennap ugyanazzal a fájdalommal a szívemben ébredek. És most… tényleg itt van, és… nem tudom. Annyira össze vagyok zavarodva. – pillantott rám, majd a hátsó ülésre, ahol Baekhyun feküdt.

- Semmi baj, ez érthető, mindenki így reagált volna. Ha Baekhyun holnap magához tér, lesz miről beszélnetek. Biztos lesz mindenre magyarázata, és be tudjátok pótolni az elveszített időt – rámosolyogtam, és az ő arcán is átfutott egy halovány mosoly. Reméltem, hogy Baekhyun elég erős és ki fogja bírni holnap reggelig, bár erre aligha volt esélye.

Hamarosan megérkeztünk Sehunhoz, Sincheonba. Amint leparkoltunk, felkapcsolódott a teraszon a villany, és Sehun is megjelent.

- Remélem, hogy tényleg nem a semmiért kell nekem hajnali 4-kor itt szobroznom. Ugye nem az egyik részeg osztálytársunkat akarjátok rám sózni? – kérdezte morcosan Sehun, akinek szemei az álmosságtól egy csíkba szűkültek össze. Tényleg fáradtnak tűnt, valószínűleg sokáig kint volt az éjjel, de ennek ellenére készségesen segített Chennek becipelni a lakásba a fiút. – Mi történt vele? Kicsoda ő?

Miután felvittük az emeletre és lefektettük az ágyra, Chen leült mellé, és egy vizes ronggyal törölgetni kezdte barátja arcát.

- Baekhyunnak hívják, és meglőtték. Nem tudom, kicsoda és mikor és miért, de ott volt nálunk a kertben. Chen azt mondta, ő egy gyerekkori barátja, aki három évvel ezelőtt eltűnt.

- Baekhyun? Az a Baekhyun, aki nem messze lakott tőletek? – kérdezte kikerekedett szemekkel Sehun.

- Igen. Te is ismered?

- Nem, nem igazán. Chen sokat mesélt róla, néha láttam őt, de ennyi. Tudod, Baekhyun, Chen és Chanyeol osztálytársak voltak a gimnáziumban, én pedig Chent akkor ismertem meg, amikor délutánonként fociztunk az iskolában. Ők hárman nagyon jóban voltak, ezért sokszor hallottam róluk, de nem találkoztam velük, csak néha-néha Chanyeollal. – foglalta össze ezt a baráti négyszöget Sehun. Így már kicsit világosabb volt minden.

- Értem – feleltem, majd Chen felé fordultam. – Szerintem neked is le kellene pihenned. Most már többet nem tudunk tenni.

- Én… ha lehet, inkább itt alszom mellette. Itt akarok lenni, amikor felébred.

Sehunra néztem, aki csak vállat rántott, jelezve, neki mindegy, Chen hol alszik, majd magukra hagytuk őket.

- Chen nagyon ki van akadva? – kérdezte Sehun, miközben bementünk a szobájába.

- Eléggé. Gondolhatod, három év után a semmiből visszatér egy halottnak hitt barátod. Borzalmas.

- Ez igaz. De ahogy néztem, Baekhyunt kórházba kellene vinni, nem hiszem, hogy így megéli a reggelt.

- Tudom, én is ettől félek, de Baekhyun arra kért, ne tegyük. Nem tudom, miért, de valami azt súgja, ez a helyes. Azonban ha reggel sem ébred fel, hagyom a francba a megérzéseimet, és mentőt hívok hozzá.

- Hát jó. Remélem, nem fog meghalni. De ez aggasztó. Most tűnt el Chanyeol, erre visszatér Baekhyun. Érdekes.

- Nekem mondod? Nem tudom, mi folyik itt, de szeretném, ha mielőbb vége lenne. – sóhajtottam fel, majd leültem az ágyára. – Ne haragudj, hogy csak így rád törtünk az éjjel, de fogalmam sem volt, kit kellene hívni és hát… te jutottál az eszembe. Bocs, hogy belerángattalak ebbe, ígérem, holnap Baekhyunt elvisszük hozzám vagy Chenhez, csak most szerintem itt van biztonságban.

- Ugyan, ne kérj emiatt bocsánatot, helyesen cselekedtél. Én is titeket hívtalak volna elsőként, ha ilyen helyzetbe kerülök – mosolygott rám biztatóan Sehun, majd a kezébe vett egy párnát és egy takarót és letelepedett a földre. – Megengedem, hogy az ágyamban aludj.

- Mi? Nem, arról szó sem lehet. Azok után, hogy befogadtál minket, nem aludhatsz a földön!

- Aish, Minseo, ne izélj már! Barátok vagyunk, te vendég vagy, én meg azt mondtam, hogy aludj a helyemen. Lemehetnék a kanapéra a nappaliba, de az túl messze van – felelte, és elnyúlt a földön, magára rántva a takaróját. – Ha le akarsz fürdeni, törölközőt a szekrényben találsz, a tusfürdő a fürdőben van a polcon, anyáét nyugodtan használhatod, pizsamaként meg nyugodtan felveheted valamelyik pólómat meg rövidnadrágomat. Valószínűleg nagyok lesznek rád, de ígérem, nem nézek oda, ha leesik rólad. Na, jó éjszakát! – darálta el mondandóját, majd már csak azt hallottam, ahogy ütemesen veszi a levegőt.

Hát jó. Tényleg fáradt lehetett.

Gyorsan lefürödtem, és ahogy Sehun megengedte, felvettem az egyik hosszabb pólóját, meg a legkisebbnek vélt nadrágját, majd én is lefeküdtem aludni.