34. rész

 ~ 34. rész~

A folyosón jobbra és balra egyaránt cellák helyezkedtek el. Mindegyik egyforma volt: hatalmas vasajtók, melyekre a kilincseken kívül csak két, esetleg három számot írtak. Azokat a számokat, amik a mi nyakunkon is rajta voltak. Még mindig nem sikerült rájönnöm, mi alapján kaptuk ezeket, és az az igazság, hogy a többieket meg sem kérdeztem erről, de a szökéshez közeledve már oly mindegy volt, mit takartak.

A cellák nagy részei már üresen álltak, előttünk és utánunk is más farkasokat hurcoltak. Senkin sem volt szemkötő, amivel eltakarták volna a látásunkat. Mindannyian meglepődve és ledöbbenve néztünk körbe-körbe. A vasajtók, a szűk és sötét betonfalak letaglóztak minket, habár hasonlóra számítottunk. Mégis, látni a saját szemünkkel az eddigi „otthonunkat” és újra realizálni, hogy ez nem csupán egy álom, hanem maga a valóság, ijesztő volt. De nem csak a látvány volt lehangoló, hanem a tudat, hogy hányunkat rángatták át ezeken a folyosókon, hányan sikoltoztak és haltak meg, véreztek el közülünk – és ezeket a sikolyokat szinte még most is hallottunk visszaverődni. A kietlenség, a fájdalom, a tehetetlenség és az, hogy sokunknak ezek voltak az utolsó emlékei, amiket láttak, mind elkeserítettek minket.

Lassan megérkeztünk egy ismerős helyre, az ebédlőbe. Ezúttal azonban se asztalok, se székek nem voltak, se gőzölgő vacsora, ami most igen jól esett volna. Becsődítettek minket ebbe a tágas terembe, ami most valahogy mégis szűknek tűnt. Sokkal többen voltunk, mint úgy általában, és akkor jöttem rá, hogy valójában sosem láttam mindenkit. Azokon a bizonyos különleges étkezésekkor csupán csak a kiválasztottakat hozták ide, vagy azokat, akik ezen a szinten laktak. Mégis hány emeletes ez az épület és milyen nagy? Ahogy elnéztem ezt a rengeteg embert, azt gondoltam, talán ezren is lehetünk.  Mégis hogyan nem tűnt fel senkinek odakint a nagyvilágban, hogy ilyen sokan eltűntek? Miért nem kerestek minket? Hisz ha itt körülbelül ezren vannak, mi van azzal a csaknem másik ötezer fővel, akik meghaltak? Azt hittem, sokat tudok az itteni rendszerről, de azokban a percekben jöttem rá, hogy nem, valójában semmit sem tudok.

Alig fértünk be a terembe, szinte egymáshoz passzíroztak minket, mozdulni sem tudtunk. Igyekeztünk Luhannal és Krissel egymáshoz közel maradni, és véletlenül sem elveszíteni a másikat, mert az most nagyon nem jött volna jól. Ez a közelség senkinek sem volt kedvére, éreztem a feszültséget a levegőben, és féltem, hogy tömegverekedés fog kitörni. Itt volt a nyakunkon a vérhold, senki nem szedte a gyógyszereket, a farkasaink ki akartak törni, és csak egy rossz érintés vagy pillantás a másikra, és elszakadnak az idegeink. Ha itt valaki farkassá változik, egymást öljük meg, nem azokat, akik fogva tartanak minket. Egyedül azért tudtuk még megőrizni a hidegvérünket, mert ki akartunk jutni, mert tudtuk, ha most elrontjuk, sosem szabadulunk.

Vajon miért küldtek most minket ide? Rájöttek a tervünkre, és azt akarták, hogy mi itt egymásra támadjunk? Nem, ez lehetetlen. A saját kísérletüket nem dobnák félre és nem öletnének meg minket egymással. Akkor meg mi lehet az oka? És mégis mi lesz a tervünkkel? Az sem biztos, hogy mindenkihez eljutott a hír, az sem biztos, hogy akik felettünk vagy alattunk lévő szinten voltak, tudnak erről. Hisz az udvaron sem voltunk ennyien, mint most. Komolyan elkezdtem aggódni, hogy minden, amit terveztünk, balul fog elsülni és végül senki sem éli túl. De már nem volt visszaút. Most már nem lehetett lefújni, mert ha most nem próbáljuk meg, sosem lesz rá többé esélyünk.

- Srácok, én ezt tényleg nem bírom… a kezeim… már nem emberiek – suttogta rémülten Luhan, és ahogy lenéztem kezeire, szőrös mancsokat és hosszú, hegyes karomat pillantottam meg.

- Dugd zsebre őket! – tuszkoltam karjait a zsebébe, és közelebb vontam magamhoz, hogy még kevésbé látszódjon.

- Luhan, nyugtasd meg a farkasodat, hogy nem azért tartod vissza, mert nem akarod, hogy előjöjjön, hanem mert vészhelyzet van. Tudasd vele, hogy nem vagytok biztonságban, és ha most előjön, mindketten meghaltok! – parancsolta Kris, és félve nézett a kis szöszire. Én nem tudom, kit látott benne Kris, hogy kire emlékeztette őt Luhan, mindenesetre nagyon védelmezte, és ennek különösen örültem.

Luhan bólintott egy aprót, majd lehunyta szemeit, és szinte hallottam, ahogy magában folyamatosan beszél a farkasához, és a jelenlegi helyzetről tájékoztatja őt. Úgy tűnt, ez segített, mert kezei újból visszanyerték emberi formájukat, és arcán lévő vonásai is ellágyultak.

Mikor már alig fértünk el, és épphogy csak levegőt tudtunk venni, az ajtó becsukódott mögöttünk és minden elcsendesedett.  Senki nem mert szólni, feszülten és izgatottan vártuk a fejleményeket és készek voltunk arra, hogy támadjunk, ha kell. Mindeközben természetesen arcunkra az értetlenség és a félelem volt írva, ami félig-meddig megjátszott volt, hogy elhitessük a fogva tartóinkkal, mi semmit sem akarunk.

Ekkor hirtelen recsegő hangot hallottunk, majd a hangosbemondóban egy jól ismert női hang szólalt meg.

- Bizonyára kíváncsiak vagytok, miért is vagytok itt. Az ok egyszerű: két társatok megszökött a cellájukból, és tudni szeretném, mit terveltek ki. Biztos vagyok benne, hogy van közületek valaki, aki tudott a kis tervükről, így aki most elárulja, annak megkíméljük az életét.

Egy végtelennek tűnő másodpercig elcsendesedett, az idegesség pedig ekkor sokkal jobban tapintható volt, mint eddig. Rengeteg gondolat futott végig az agyamon ezekben a másodpercekben. Két társunk… ma van a szökés… csak nem Kyungsoo és Suho művelte mindezt? Elég valószínűnek tartottam, mert azt mondták, tudni fogjuk, mikor kell támadásba lendülnünk. Ez lenne az a bizonyos jel? De mit tegyünk, ha be vagyunk ide zárva? Másrészt pedig mi ez a duma, hogy megkímélik annak az életét, aki elárulja őket? Tudhatnák, hogy nem vagyunk idióták, hogy bedőljünk ennek a szövegnek, ráadásul az emberekre már úgy tekintettünk, mind ellenségre. Ezek után pedig senki sem fogja elárulni a saját bajtársait.

- Ismétlem, ha valaki elárulja, mit terveznek, megkíméljük az életét. Talán még a farkasságot is vissza tudjuk fordítani, elvégre is, ha át tudtunk titeket változtatni, visszafelé is tudjuk, hogyan működik.

Ahogy ezt kimondta, egy ijesztő és sokkoló gondolat férkőzött a tudatomba. Vissza tudják fordítani a folyamatot? Biztos ez? Mert ha igazat mond, ha tényleg így van, akkor talán az a másik ötezer ember nem is halt meg. Persze biztosan sokan odalettek, de talán ez az ötezer sokkal kevesebb, és aki még életben volt, aki nem sebesült meg annyira, most újra ember. Talán sokan visszatértek a saját kis életükbe, csak éppen nem emlékeznek arra, amin keresztülmentek. Ha ez így van, akkor érthető, miért nem akadtak még ránk és miért nem volt gyanús senkinek, hogy ilyen sokan eltűntek.

Ezen a mondaton sokan felmordultak, sugdolódzni kezdtek, hogy talán meg kellene próbálni, de mégsem lépett senki. Ha hazudnak, meghalnak. Valójában senki nem tudta, mit tervezett ez a két jómadár. Kivéve engem, de volt annyi eszem, hogy ne adjam fel magam.

- Hát jó. Ha nem jön elő senki, akkor talán az majd rávesz titeket, ha fokozatosan megölünk benneteket.

Maszkos őrök jelentek meg fent az emeleten, és fegyvereiket ránk célozták. Sokan voltak, talán ötvenen is. A percek csak teltek, de senki nem válaszolt. A francba!

Azonban a következő pillanatban a néma csendet egy hangos üvöltés törte meg, és valahol a távolban puskadördüléseket lehetett hallani. A fegyveresek közül mindannyian a hang irányába fordultak, sokan el is tűntek fentről, hogy megkeressék a zaj forrását. Ez a pár pillanat pedig elég volt, hogy tudatosuljon bennem: ez volt a jel.

- MOST! – üvöltöttem el magam teli torokból, és abban a pillanatban már hagytam is, hogy a farkas előtörjön belőlem. Pillanatok alatt karmokat növesztettem, az izmaim vagy tízszer nagyobbak lettem, és a testem is vagy kétszer magasabb lett, mint eredetileg. A körülöttem lévők, köztük Kris is azonnal átváltozott, és ahogy a fent lévő őrökre pillantottam, tudta, mire gondolok.

A hátára léptem, és felrúgtam magam a levegőbe, így a többi farkas felé kerültem. Néhányukra rálépve vettem lendületet, hogy felugorhassak az emeletre. Egy pillanat alatt fent voltam, és elkaptam az egyik őrt, eltörtem a nyakát, majd a fegyverét a többiek közé hajítottam, hogy aki esetleg lassabban változik át, legyen mivel védenie magát. Gyorsabb voltam, mint az emberek, és mielőtt rám szegezhették volna a puskáikat, én már el is vettem azokat tőlük.

Kris is jött utánam, és átdobva magát a korláton már mellettem harcolt. A fegyverek ropogtak, odalentről morgások és ordítások hangzottak. Néhány fegyver dördült körülöttünk is, hol felénk, hol pedig a lent levőkre, de egyre többen jutottak fel és végeztünk az ottaniakkal.

Odalent egy hatalmas csattanás jelezte, hogy valakinek sikerült kitörnie a vasajtót és megindultak kifelé, mint a vízfolyás. A fele társaság már farkassá változott, amikor lepillantottam, és közöttük megláttam Luhan kétségbeesett arcát, ahogy minket néz félig átváltozott állapotban. A tömeg sodorta kifelé, és nem akartam, hogy egyedül legyen, mert nem éli túl, de szerencsére Kris gyorsan kapcsolt. Leugrott a többiek közé, én pedig nyugodt szívvel mehettem harcolni és törni az utat a többieknek.

33. rész

~ 33. rész~

El se akartam hinni, mit is mondtam. Én tényleg beismertem, hogy hiszek a farkasokban, hiszek a létezésükben, és hogy amit meséltek, az minden igaz. Tényleg őrültségnek hangzott, de még őrültebbnek tűnt ezt elfogadni. Mégis… nem tehettem mást. Honnan tudhatnám, hogy nincs igazuk, ha sosem bizonyították az ellenkezőjét? A farkasokat, vámpírokat, és minden természetfeletti lényt csak a mítoszokból, a könyvekből ismerhettük, de soha nem tudtuk, valójában léteznek-e, és most itt volt az élő példa, hogy ezek nem kitalációk.

A kérdésem után hosszú percekig csak csendben ültünk egymás mellett a kanapén a nappaliban, majd ezt a csöndet végül Kai törte meg:

- Hogy hogyan tovább? Nos… először is kell egy hely, ahol meghúzódhatunk. Nincs lakásunk, se pénzünk, se semmink, így amíg ki nem találjuk, hogyan tovább, el kell rejtőznünk.

- Maradhatunk itt, nem? – kérdezte Lay, miközben rám nézett, de csak megráztam a fejem.

- Nem, semmiképpen sem. Sehun azt sem tudja, kik vagytok, és hiába halál laza srác, és ismerkedik új arcokkal, akkor sem lehetséges. Neki családja van, szülei és testvérei, így esélytelen, hogy itt maradjatok.

- Igen, ebben igazad van – értett egyet velem Baekhyun. – És mi van Chennel? Ugyanott laknak, mint eddig, nem? Ha így van, akkor jó nagy házuk van, ott simán ellenénk.

- Ez igaz, de Chen szüleire és a környékbeliekre nem gondolsz? Rólad pletykálnának, ha három év után a semmiből csak így visszatérnél, és mivel a nyomodban vannak, ott fognak először keresni. Arról nem beszélve, hogy se Sehun, se Chen nem tudja, mik vagytok. Jut eszembe, nekik elmondjátok?

- Öhm… azt hiszem… talán egy kicsit később. Egyelőre elég, hogy te elhitted mindezt.

- És hozzád? Hozzád nem mehetünk? – vetette fel az ötletet Kai.

- Isten ments, hozzám biztosan nem. Egyfelől mert nincs akkora lakásunk, másrészt Nagymamám szívrohamot kapna, ha három vad idegen sráccal állítanék be, hogy mától velük élnek. Harmadrészt pedig Chanyeol a szomszédom, akit nemrég raboltak el, a rendőrség pedig még mindig keresi a tettest, és ha ti most beállítotok hozzám, könnyen gyanúba keveredhettek.

- De talán pont ezért mehetnénk hozzád, mert ott ez történt most, és így nem keresnének minket. Ahol egyszer már voltak, oda csak nem mennek vissza, nem?

- Nem, nem, egyelőre még nem jöhettek. Talán egy-két hét múlva igen, de most még túl friss minden, a rendőrök megállás nélkül járőröznek, és így túl kockázatos.

- Akkor mégis mit tanácsolsz, hová menjünk?

- Talán… Kyungheehoz. Ő Chanyeol barátnője, bár nem hiszem, hogy neki most az tenne jót, ha három idegen srác költözne be hozzájuk. Miért nem maradtok az erdőben? Farkasok vagytok, vagy nem? – gondolkodtam hangosan.

- Ezt te sem kérdezted komolyan, ugye? – nézett rám Baekhyun egyik szemöldökét felvonva.

- Jó, oké, persze, hogy nem.

- Akkor az eddigi legjobb még mindig a ti lakásotok.

- Nem, srácok, akkor sem. Nem állíthatok haza mindhármatokkal, mert az túl sok lenne és eléggé gyanús. Muszáj… szétválnotok.

- Szétválni? Úgy érted, ne maradjunk egy helyen, hanem menjünk három különböző helyre? Az nem veszélyes? – nyújtóztatta ki a lábait Lay.

- Hát… nem tudom – dőltem hátra a kanapén, majd felhúztam a lábaimat, és törökülésbe ültem. – Ha egy helyen maradtok, és rátok találnak, akkor mindegyikőtöknek annyi. Ha szétváltok, akkor már kevesebb az esély, arról nem beszélve, hogy Layt és Kait nem biztos, hogy keresik. Róluk azt tudják, hogy meghaltak, és ki tudja, azóta kiderült-e, hogy az egész csak egy álca volt. Ebből a szempontból pedig nektek biztonságosabb, ha nem maradtok együtt.

- Ez eddig rendben van, de hogyan tartjuk a kapcsolatot? Minden nap találkoznunk kell, és nem túl kockázatos minden nap kimozdulni otthonról? – most Kai volt az, aki kérdezett.

- Emberek között nem támadnak meg a nyílt utcán titeket, nem?

- Hidd el, vannak olyan okosak és fejlettek, hogy úgy kapnak el minket, hogy ebből senki nem észlel semmit – mondta Baekhyun.

- Hmm… Csak mert arra gondoltam, hogy mi lenne, ha ti is beiratkoznátok egyetemre oda, ahová mi járunk? Ott egy helyen lennétek, emberek között, és nehezen találnának meg titeket. Így nem kellene annyit mozgolódni, és olyan lenne, mintha ti is diákok lennétek. Mert nem hiszem, hogy az arcotokra emlékeznének, legalábbis Baekhyunét leszámítva. Vagy nagy hülyeséget mondtam? – soroltam az ötleteimet.

- Nem, igazából nekem tetszik, amit mondasz, és biztonságosnak tűnik, de… ugye nem kell órákra bejárnunk és tanulnunk? – fintorodott el Kai, mire Lay rácsapott a karjára, majd ő kezdett el beszélni.

- Idióta. Engem az érdekel, hogy személyazonosságot honnan szerzünk? Mert ugye a régieket nem használhatjuk, hisz eltűntnek nyilvánítottak minket, hacsak nem halottnak, újakat szerezni meg honnan fogunk? Gondolom, te sem ismersz ilyen rosszfiúkat, ugye?

- Igen, ebben igazad van, de nem szó szerint értettem, hogy iratkozzatok be, hanem csak simán gyertek be. Annyi diák között senkinek nem fog feltűnni, hogy ti nem is ebbe az iskolába jártok, és hogy órákon nem jelentek meg. És természetesen tanulnotok sem kell – néztem Kaira, aki elégedetten sóhajtott fel.

- Rendben, erre még szerintem térjünk vissza később – pillantott a falon lévő órára Baekhyun, majd ismét ránk. – Ki kihez fog menni? Lassan visszaér Sehun és Chen, ezt pedig jó lenne mielőbb letisztázni.

- Szerintem én maradok itt Sehunnál. Bár nem ismerem, de a lakásból és a cuccaiból ítélve szerintem hasonló a stílusunk, jól ki fogok jönni vele – csapott le a lehetőségre Kai.

- Rendben. Én pedig megyek akkor Chenhez, elvégre is Baekhyunnak az túl veszélyes lenne – vette át a szót Lay.

- Oké, én is így gondoltam. – helyeselt Baekhyun.

- De meddig terveztek nálunk lakni? Mert egy-két hét még belefér, de hónapokig nem lehet ezt játszani.

- Jogos a feltételezés, de haladjunk szerintem csak kis lépésekben. Először örüljünk annak, hogy még életben vagyunk, és hogy meg tudtuk oldani, hol szállásoljuk el magunkat. Holnap pedig térjünk vissza erre a témára és nekiállhatunk az ötletelésnek, mégis hogyan szabadítsuk ki a többieket.

- Rendben, egyetértek – álltam fel a kanapéról, és hallottam, hogy ebben a pillanatban megérkeztek Sehunék. – De ugye tudjátok, hogyha maradni akartok a srácoknál, azt is el kell mondanotok, kik vagytok, és mit akartok?

A fiúk egyszerre néztek össze, és fél másodpercig csendben maradtak, végül felsóhajtottak.

- Igen, igazad van, ha velük akarunk maradni, akkor nekik is ki kell tálalnunk. Még az is lehet, tudnak majd segíteni nekünk.

Ebben a pillanatban lépett be Sehun és Chen, akik meglepődtek a két új vendég láttán. Bocsánatot kértem tőlük, amiért beengedtem őket úgy, hogy nem is az én lakásom volt, de nem haragudtak meg érte. Aztán átadtam a terepet a három jó madárnak, hogy őket is meggyőzzék a valós énjükről.

Zúgott a fejem ennyi információtól és rettenetesen kimerültem. Lassan dél felé közeledett, én meg arra gondoltam, hogy ma szépen ellógtuk az iskolát mindannyian, és még Nagyit sem informáltam arról, hol vagyok, mi van velem. Hiába hagytam neki üzenetet, tudtam, hogy aggódik, és hamarosan jelentkeznem is kell, hogy megnyugodjon.

Alig hittem el, hogy Baekhyunék meggyőztek arról, mik is valójában, és hogy most éppen a többieknek akarták ezt bebizonyítani. Ahhoz képest, hogy az éjszaka még úgy volt, hogy veszélyes ennek az információnak a birtokában lenni, most már hárman tudtunk róla. Hihetetlen, hogy ilyen rövid idő alatt mennyire meg tud változni az ember gondolkodásmódja, és milyen hamar tud döntést hozni.

Kezdetben Chen és Sehun is viccnek vette az egészet, és képtelenek voltak elhinni a hallottakat. Én csak ültem mellettük, és bólogattam, hogy már pedig igazuk van. Nekem könnyebb volt elhinnem, hisz olvastam könyveket, láttam filmeket, és sosem mondtam azt, hogy mindezt csak mese. Sosem bizonyították, hogy nincsenek természetfeletti lények, így elkönyveltem magamban, hogy akár még lehetnek is és tessék. Ez a felfogás most jól jött.

Mindenesetre néhány órával később, mikor már három óra felé járt az idő, végül sikeresen megadták magukat. Ezután röviden vázoltuk a tervünket, és hiába nézett minket Chen és Sehun is tiszta idiótának, tudtam, hogy néhány nap múlva már nem fog meginogni a hitük. Kezdetben nehéz hinni, főleg, ha nem mindennapi dolgokról van szó, de az idő múlásával akaratlanul is érdeklődni és segíteni fognak, és akkor már nincs visszaút.

Ezután a nehéz és eseménydús nap után Baekhyunnal indultam haza, míg Lay Chennel tartott, Kai pedig maradt Sehunnál a megbeszéltek szerint. Fogalmam sem volt, mi fog ezután történni, és hogy mennyire vagyunk veszélyben. Talán meg sem érjük a holnapot. Talán, mire hazaérek, Nagyi már halott lesz. Az is lehet, hogy hamarosan kapom a telefonhívást, hogy Chenék meghaltak. Ki tudja? Most már semmi sem volt biztos.

És magamra sem ismertem rá. Arra büszke voltam, hogy egy ilyen helyzetben képes voltam viszonylag tisztán gondolkodni, és segíteni a fiúkon, de hogy mindez szokatlan volt tőlem, az is biztos. Nemrég még a saját kis elcseszett világomban éltem, elzárva a külvilágtól, nem voltak barátaim, és elvörösödtem, ha csak valaki megszólított. Most pedig teljesen lazán beszélgettem vad idegenekkel, egyre több embert – vagy inkább farkast – ismertem meg, és sokkal többet tudtam a világról és a benne zajló kísérletezésekről, mint bárki más a környezetemben. Mindezt természetesen alig pár nap történése alatt.

Mégis mi ez, ha nem fejlődés és őrület egyszerre?

Az életem gyökeresen megváltozott, és olyan irányba indultam el, amiről nem tudtam, merre tart, és hogy hol lesz a vége – már ha vége lesz valaha. És bármennyire is tűnt veszélyesnek és ijesztőnek, én mégsem féltem – most először éreztem azt, hogy igazán élek. 

32. rész

~ 32. rész~

Felálltam Kris mellől, és a tömeget pásztáztam, de mindhiába. Lassan mindenkit visszatereltek a saját börtönébe, csak mi ketten maradtunk ott, és néhány őr, akik fegyvereiket ránk szegezve közeledtek. Automatikusan magam elé emeltem kezeim, jelezve, nem szándékozok támadni, majd Krisre néztem.

- Jól vagy, haver? – kérdeztem, mire nagyot nyögve bólintott. Arcán látszott, mennyire szenved, de ez nem tartott sokáig: ujjaival belenyúlt a sebeibe, és gyors mozdulatokkal kiszedte a golyókat, összesen négy darabot. – Fel tudsz állni?

- Aha – húzta maga alá lábait, miközben kezeivel felnyomta magát. Odanyújtottam bal karomat, hogy kapaszkodjon meg, ezzel segítve, hogy mielőbb talpra álljon, majd ő maga is feltartotta a kezeit.

- Mozgás! – lökött meg minket az egyik őr, miután mindhárman odaértek hozzánk, és meggyőződtek arról, hogy Kris jól van, és mi nem akarjuk őket bántani.

A cellaajtónk nagyot csapódva zárult be utánunk, majd ismét megcsörrent a kulcs, a léptek elhalványultak, és csak a néma csend maradt.

- Hol van Chanyeol? – érdeklődött idegesen Luhan, mire csak vállat rántottunk.

- Bárhol is, de reméljük, hogy még él – válaszolta Kris, és leült a földre, hátát neki támasztva a hideg falnak. Lehunyta szemeit és nagyokat lélegzett; hiába nem voltak már a testében golyók, és hiába gyógyultak be a sebek, a fájdalom még hosszú ideig ott marad.

- Viszont te teljesen megvesztél! – fordultam Luhan felé, aki hátrébb húzódott, és a fejét leszegve pásztázta a talajt. Tudtam, hogy bánja, amit tett, de dühös voltam és ki akartam adni magamból. – Tudod te, hogy mit tettél? Hogy miattad majdnem fuccsba ment a tervünk és hogy majdnem megöletted saját magad és Chanyeolt is?

- Én… én nem akartam, én csak… meg akartam ijeszteni, de a farkas ki akart jönni, és… elveszítettem az irányítást… én… tényleg nem akartam ezt tenni… - szabadkozott Luhan, és ahogy rám emelte a tekintetét, mélységes rémületet és keserűséget pillantottam meg szemeiben.

- Persze, hogy nem akartad, de sejthetted volna, hogy nem egyszerű az átváltozás. Ráadásul te még sosem láttad a farkas éned, fogalmad sincs, mekkora erővel bírsz, hogy hogyan viselkedik, de éppen ezért ennyire veszélyes és megállíthatatlan. Ha nem lépünk közbe, akkor… - kezdtem volna kioktatni, de Luhan közbeszólt.

- Igen, tudom, mondtam, hogy sajnálom és köszönöm. De akkor sem hagyhattam, hogy bántsák Chanyeolt, és valamit tennem kellett. Én vagyok farkas, nem ő, és inkább velem történjen valami, mintsem vele, aki ember, és védtelen. Nem volt helyes, amit tettem, de mégis mi mást kellett volna?

Bármennyire is voltam mérges, nem tudtam haragudni rá. Igaza volt, a helyében én is így cselekedtem volna. Ha elkezd segítségért kiáltani, akkor magára vonja mindenki figyelmét, így még nagyobb az esélye, hogy lebukunk, és kiderül, hogy Chanyeol nem közénk való. Ráadásul azzal a gyengeségét is kifejezte volna, így a legközelebbi találkozáskor még jobban rá szálltak volna, és még jobban el is durvulhatott volna a helyzet. Luhan csak kiállt magáért és egy „újoncért”, ami tisztességes és bátor tett volt, és azt mutatja, hogy vele aztán ne szórakozzanak a többiek. Az, hogy utána majdnem teljesen átalakult, már véletlen volt. Remélhetőleg senki nem vette észre, hogy mire készül, és a szökés még mindig titokban van.

Leültem Luhan mellé, aki értetlenül pillantott rám. Kiengedtem az eddig bent tartott levegőt, majd immár teljesen megnyugodva, válaszoltam:

- Az első néhány átváltozás borzasztóan nehéz és fájdalmas lesz, és valószínűleg nem fogod tudni irányítani. Most már nem csak te magad vagy, hanem farkas is. Ez kissé olyan, mintha ketten osztoznátok egy testen. A farkas éned is megérdemli időnként, hogy szabadon rohangáljon, és azt tegyen, amit akar. Most már ő is valaki, aki ugyanúgy megérdemli, hogy éljen, mint te. Ha ezt nem tudod elfogadni és megpróbálod elnyomni, akkor csak rosszabb lesz – tartottam egy rövidebb szünetet, míg Luhan értelmezte szavaimat, majd mikor bólintott és ismételten rám nézett, folytattam: - Az elején azért nehéz, mert a farkas éned elnyomottnak érzi magát, amiért te régebb óta létezel, mint ő, ezért ha vissza akarod fogni, bedühödhet és csak fájdalmasabb lesz. Ha elfogadod, és megengeded, hogy előjöjjön, jobb lesz. Előfordulhat, hogy napokig farkasként fogsz lézengeni, de ez nem baj, hagyd, hogy kiélje magát. Ketten vagytok, és éppen ezért meg kell tanulnotok együtt élnetek. Ez időbe telik, kompromisszumokat kell kötnötök, akár csak egy kapcsolatban, de az idő múlásával ebbe bele fogsz jönni, és akkor már minden simán menni fog. Minél előbb elfogadod ezt az állapotot, annál előbb fogod tudni irányítani magatokat.

- De mi van a mai nappal? Ma át akartam változni, ma majdnem kitört belőlem. Éreztem, hogy mennyire kikívánkozik, és hogy legszívesebben mindenkit széttépne, én mégis elnyomtam. Akkor most mi lesz? Mi fog történni? – kérdezte kétségbeesetten Luhan, mire elmosolyodtam.

- A farkas éned pontosan tudja, hogy hiba lett volna most előjönnie. Tudja, mert látta a következményeket, és ha átváltozol, lelőnek, vagyis mindketten meghaltok, azt pedig ő sem akarja.

- Akkor nem haragszik? Nem fog fájni, nem fog bosszút állni emiatt? - Luhan komolyan úgy viselkedett, mint egy öt éves kisgyerek, és kedvem lett volna felnevetni azon az értetlen arc láttán, de mivel neki ez volt az első ilyen, és erről még senkivel sem beszélt, visszafogtam magam.

- Nem hiszem, hogy haragudna, azt viszont nem tudom garantálni, hogy mindezt nem fogja megbosszulni és kevésbé lesz fájdalmas. Mindenesetre most pihenj, hosszú volt a mai nap.

Megpaskoltam Luhan combját, majd elnyúltam mellette a talajon. Kris már régen elaludt, ez a nap számára kimerítő lehetett. Arra gondoltam, mielőtt elaludtam volna, hogy vajon Chanyeol hol lehet, és hogy mi lesz a szökéssel. Csak remélni mertem, hogy senki nem fogott gyanút, és minden a tervek szerint halad.

*

Lassan eltelt egy hónap, mi pedig csak türelmesen vártunk a cellánkban ülve. Ezalatt az egy hónap alatt ki sem mozdultunk innen, nem kerültünk a többi farkas közelébe, ami őrjítő volt. Időnként elhurcoltak minket egy-egy újabb kísérlet miatt, de semmi több.

Az a bizonyos vérhold, amiről Xiumin mesélt, egyre jobban közeledett és mikor elérkezett október nyolcadika, tudtuk, hogy eljött a mi időnk.

A szökés.

Az ereinkben éreztük, hogy ez a nap más. A szívünk hevesebben vert, a vérünk gyorsabban folyt, és valami furcsa és megmagyarázhatatlan érzés kerített minket hatalmába.  Kissé olyan volt ez, mint amikor az ember hosszú hónapokon keresztül várakozik, hogy láthasson egy bizonyos személyt, vagy ott legyen egy számára fontos eseményes, és tudja, hogy percek múlva elérkezik ez a pillanat, mindjárt beteljesedik az álma, a vágyakozása. Amikor már érzi, hogy nincs sok hátra, mindjárt bekövetkezik, de valójában fogalma sincs, mikor fog megtörténni, csak tudja, hogy hamarosan, talán már csak másodpercek kérdése, és tele van izgalommal, és boldogsággal, és fel nem tudja fogni, hogy miben lesz része.

Mi sem bírtunk ülni, muszáj volt fel-alá mászkálnunk és sokkal feszültebbek voltunk, mint valaha. Nem szóltunk egymáshoz, igyekeztünk uralkodni magunkon. Egyedül Luhan volt az, aki rettenetesen megszenvedett ezzel. Ő még sosem változott át, ebből kifolyólag a farkas énje mindent sokkal erősebbnek érzékelt, mindezt tetőzte az is, hogy ez nem egy egyszerű telihold volt.

- Tarts ki, Luhan! – guggoltam le elé.

Luhan arca tiszta verejték volt, és rettentő nehezen kapott levegőt. Két kezével mellkasát markolászta, mintha fel akarná szakítani, hogy a farkas énje végre kibújhasson.

- De én ezt nem bírom… - nyögte két levegővétel között. – Mi a szarra várunk még?

- Azt mondta Kyungsoo és Suho, hogy elintézik. Ma van a szökés napja, akkor hol a picsában van már az a jelzés? – rúgott bele egy hatalmasat a falba Kris idegesen, majd tekintete Luhanra vetült. Aggódott érte, hisz ha átváltozik, vagy magában tesz kárt, vagy ránk támad… Ha az utóbbi történik, kénytelenek leszünk megölni a saját védelmünk érdekében.

Amint ezt kimondta, kiáltozásokra lettünk figyelmesek. Odakintről jött, a folyosókról, amik egészen eddig mindig csendesek voltak. Ordítozás, dulakodás, veszekedés. Valami történt. Nem tudtuk, hogy pontosan mi, hogy ez volt-e az a jel, vagy lebuktunk, és most kivégeznek mindenkit. Esetleg most értek el a kísérletezés tetőpontjára és megtudjuk, miért is lettünk farkasok?

A fegyveres őröket hallottuk, ahogy végigsietnek a folyosókon, és nyitogatják ki a cellák ajtaját. Felsegítettem Luhant a földről, és megszorítottam a vállát.

- Még egy kicsit bírd ki, oké? Tudom, hogy szarul vagy, de próbáld meg ezt elrejteni, nehogy gyanút fogjanak. Most már talán nincs sok hátra.

Luhan bólintott egyet, és igyekezett összeszedni magát, nem mutatni, mekkora fájdalmai vannak. Felegyenesedtünk mindketten, és mielőtt kinyílt volna az ajtó, még kinéztem az ablakunkon. Világos volt odakint, körülbelül délután négy-felé járhatott az idő, azonban a Hold egyre jobban takarásba került, és ezzel egyre sötétebb is lett. Hátborzongató érzésem támadt, és valami szürke köd kezdte beborítani elmémet.

Néhány őr megjelent, majd kiparancsoltak minket, anélkül, hogy zsákot húztak volna a fejünkre. Ez arra engedett következtetni, hogy valami irtó nagy gáz történt, és mielőbb távozni kényszerülünk.

Végigsétáltunk a hosszú folyosón, melyet most életünkben láthattunk először, és aminek a végén nem tudtuk, mire számítsunk.