MOONLIGHT EXTRA - 22. rész

~ 22. rész ~

Kellett néhány másodperc, amíg eljutott az agyamig, hogy mit is mondott Haejin.

Ő volt az, aki elütötte.

Nem kellett megkérdeznem, hogy véletlenül vagy szándékosan tette, hiszen egyértelmű volt.

Haejin a bátyám… aki végül megölte az egyetlen rokonomat, a nagymamámat, aki felnevelt.

- Mégis… miért? – Csak ennyit bírtam kinyögni.

- Nem akartam, hogy tovább folytatódjon. Nem akartam, hogy máshol újrakezdje, vagy, hogy esetleg benned tegyen kárt. A háttérből ugyan, de végig figyelemmel kísértem ezt az egész szörnyűséget, mégse tettem semmit. Véget kellett vetnem.

Nem válaszoltam semmit. Csak ugyanazt tudtam volna mondani, mint amit eddig: megértettem, miért tette, mégis fájt.

Akaratlanul is rázkódni kezdett testem, és nem sokkal később hagytam, hogy az első könnycseppek is útjukra eredjenek.

- Sajnálom, Minseo, én… nem tudom, mit mondhatnék…

Felkeltem, de nem néztem se Haejinre, se Taora. Egy szó nélkül, komótos léptekkel hagytam el a lakást, és senki nem állított meg.

Az utcára érve megcsapott a nyári forróság, az eső utáni fülledt levegő, de inkább tűnt hidegnek és fojtogatónak. Úgy éreztem, az érzelmeim bekebeleznek és felemésztenek, lassanként, percről perce, a végsőkig elnyújtva a fájdalmamat. Nem megölnek, csak élőhalottá tesznek.

Nem tudtam, hogy merre megyek, nem tudtam, hová visznek a lábaim, csak menni akartam. Menni, menekülni a maró fájdalom elől, az életemtől, magamtól, a valóságtól. Egyszerűen nem akartam elhinni, hogy mindez velem történik.

Miért pont én?

Csak erre tudtam gondolni. Mégis miért velem történt mindez? Nem volt elég, hogy gyerekként elveszítettem a családomat, még az is kellett, hogy a halottnak hitt bátyám legyen az, aki megölte a nagymamámat? Mit vétettem? Komolyan, hol hibáztam?

Könnyeim elhomályosították látásomat, az előttem elhaladó járművek, épületek, emberek összemosódtak. Nem láttam a színeket, nem láttam a formákat, minden egy hatalmas pacává változott, mintha csak egy tiszta, hófehér lapon összefolytak volna a színes festékek.

Így gabalyodtak össze bennem is az érzelmek: fájdalom, szomorúság, düh, megértés, csalódottság.

Egy pillanatra megálltam, döbbenten néztem körbe. Mintha nem tudtam volna, hol vagyok; teljesen elveszettnek éreztem magam. Az emberek furcsán néztek rám, az épületek megvetően tornyosultak fölém, ahogy az autók és a tömegközlekedési eszközök is hangosan, megalázva rikácsoltak rám.

Beleszédültem a zajba, éreztem a házfalak súlyát magamon, így futásnak eredtem. Pont zöldre váltott a lámpa, akadálytalanul haladhattam előre, és csak rohantam, és rohantam. Nem álltam meg, amikor kikötőződött a cipőfűzőm, és nem fordultam hátra, amikor véletlenül nekimentem egy lány táskájának, még csak lassítani se lassítottam, noha a napsugarak égették bőrömet és a forró levegő is nehezítette a légzést. Kitartóan futottam, egészen addig, amíg ki nem kerültem ebből a környezetből, és nem éreztem többé magamon a lesújtó tekinteteket.

A Han folyó partján találtam magam, ahol a nagy meleg miatt most nem sokan lézengtek. Lelassítottam, végül megálltam, és térdeimre támaszkodva kapkodni kezdtem a levegőt. Beszívtam a poros, perzselő oxigént, és úgy éreztem, hogy a nyelőcsövem, a tüdőm menten szénné ég, és én ott fulladok meg. Köhögtem párat, mire a szememből csordogáló sós cseppek és az orromból szivárgó váladék a számba ment. Kiköptem a földre, majd megtörölve az arcomat térdre rogytam és hangos zokogásba kezdtem.

Nem tudtam eldönteni, hogy ki miatt sírok: magam miatt, a nagymamám miatt, vagy Tao és Haejin miatt. Azt hiszem, azokban a pillanatokban minden miatt sírtam.

Sajnáltam magamat, de a többieket is, mert ahogy Haejin mondta, mi csak a családtagjaink áldozatai voltunk. Mi szenvedtük meg a tetteiket.

El se tudtam képzelni, milyen érzés lehetett Taonak megtudni, hogy a gyerekkora egyáltalán nem olyan fényes és ragyogó, mint azt hitte. Valójában mindig is sötét volt, az árnyékok ott ólálkodtak körülötte, amik most végül elkapták. Szeretetteljes és boldog családban nőtt fel, miközben az anyukája egy gyilkos volt.

És ott volt Haejin, szöges ellentéte, aki próbált ehhez a szeretetteljes és boldog családhoz igazodni, elhinni, hogy ez létezik, miközben tudta, hogy azok az árnyékok körbeveszik és előbb-utóbb lecsapnak rájuk.

Megértettem őket. Megértettem mindkettejük viselkedését, és tetteit, éppen ezért fájt ennyire.

Megértettem Taot, hogy utál. Még ha nem is éreztem jogosnak, megértettem. Azért utált, mert a nagymamám arra kényszerítette a tetteivel, hogy utáljon. Ugyanakkor utálta önmagát is, mert az anyukája arra kényszerítette a tetteivel, hogy utálja saját magát. És mivel Tao ennyire erőteljesen gyűlölt, lassacskán én is elkezdtem őt is, és magamat is utálni. Pedig Tao csak össze volt törve, legbelül ugyanaz az ártatlan kisfiú volt, aki elől gyerekként elrejtették, hogy haldoklik.

És megértettem Haejint is. Ő mondhatni végignézte és át is élte, ahogy két család lassan tönkremegy, beleőrül a veszteségbe, és ahhoz, hogy ismét minden a régi legyen, a halállal kellett egyezséget kötni. Rengeteg élet két életért. Ott zajlott mindez a szeme előtt, mégis későn vette észre. Arra áldozta az életét, hogy megtaláljon engem, később Taot is, és ez annyira elterelte a figyelmét, hogy észre sem vette, valójában a családtagjai azok, akik ezt tették vele. Ő vajon mennyi fájdalmat szenvedett el? Mennyire volt kétségbe esve, és mennyi félelem lakozott benne?

Nem haragudtam rá, amiért szándékosan megölte a nagymamámat. Mire számára is nyilvánvalóvá vált minden, már elmérgesedett a helyzet, és ha hagyja Nagyit meglépni, akkor talán újabb kísérleteket folytatna valahol. Meg kellett ölnie, és azt hiszem, a helyében én is ezt tettem volna.

Mégis… a tudat, hogy gyilkosok vesznek körbe, egyszerűen nem tudtam felfogni. Túl sok volt ez nekem.

Átöleltem a lábaimat, és fejemet térdeim közé fúrva zokogtam, megállíthatatlanul. Észre se vettem, hogy lassan elkezdett esteledni, és a Nap is elandalgott; már csak sugarai színezték az eget narancssárgás-rózsaszínre. A levegő hőmérséklete jó pár fokot zuhant, és a távolban ismét hallani lehetett, ahogy dörög az ég. Milyen furcsa, hogy mostanában ennyit esik az eső… Mintha csak a lelkemben felgyülemlett könnycseppek zúdulnának fentről rám, mintha velem együtt sírna a természet is.

Órák teltek el, de én még mindig ott ücsörögtem a földön, egymagamban, ugyanazokkal a gondolatokkal. Nem tudtam, hogyan lépjek tovább. Csak néztem, ahogy a hullámok ráérősen, örömteljesen a köveket nyaldossák, és csendesen, lágyan suttognak, mégsem nyugtattak meg szavaik.

Lassacskán elértek az első esőcseppek is, ennek ellenére meg se mozdultam. Csípték a bőrömet, de nem védekeztem ellenük, már ehhez se volt se kedvem, se energiám.

Néhány perccel később már szinte szakadt is az eső, mintha dézsából öntenék, ám arra lettem figyelmes, hogy engem valamiért elkerülnek. Lassan magam mellé pillantottam, és két lábat fedeztem fel. Fejemet fokozatosan felfelé emeltem, és akkor vettem észre, hogy valaki egy esernyőt tart fölém.

Az illető rám sandított, végül leült mellém, én pedig értetlenül néztem rá. Nem szólt semmit, így én törtem meg a csendet.

- Ha azért jöttél, hogy megint a lelkembe taposs, akkor jobb, ha…

- Nem ezért jöttem – felelte végül Tao. – Nem akartam, hogy egyedül legyél.

- Miért?

- Mert én sem akarok most egyedül lenni. És valószínűleg ugyanazt érzed, amit én.

Nem válaszoltam, csak ismét a Han folyót kezdtem el nézni. A víz már sokkal erőteljesebben, nyughatatlanul hullámzott. Vadnak, és dühösnek tűnt, mintha ki akarna mászni, hogy elérjen, mégsem volt képes erre. Egy pillanatra egészen megsajnáltam, de aztán Tao megszakította a gondolatomat.

- Tudom, hogy a lehető legrosszabbkor időzítek, és hogy csak még nagyobb parasztnak tűnök emiatt, de… sajnálom. Nem volt igazságos, amit állítottam rólad, és ahogy viszonyultam hozzád. Bántottalak, pedig nem kellett volna. Az, hogy az anyukám is gyilkos volt, ráébresztett arra, hogy hibáztam. Eléggé sajnálatos, hogy ez vezetett rá arra, hogy nem kellett volna így viselkednem, de így van. Nem tudom, hogyan fogom jóvátenni, de sajnálom.

- Ezzel egyetértek – bólogattam helyeslően.

- Tudom. Nem is várom, hogy most megbocsáss, és abban sem reménykedem, hogy ismét jóban leszünk. Én csak azt szerettem volna, hogy tudd, nem foglak többé bántani, de itt leszek neked, ha vissza akarod adni, vagy le akarod vezetni rajtam a feszültséget.

Nem feleltem, csak ismételten bólintottam egyet. Nem akartam most Taoval és a köztünk lévő dolgokon rágódni. Jelenleg amúgy se tudtam volna megbocsátani neki, de értékeltem, hogy elismerte, hogy hibázott. Most sokkal fontosabb volt az, hogy megküzdjünk a jelenlegi helyzettel: a múltunk mumusaival.

Hosszú percekig csak ültünk egymás mellett Taoval, és néztük, ahogy szakad az eső, ahogy a vihar mindent eláztat és megsemmisít. Toporzékolt, és hisztizett, morgott és dühöngött, de nem sokáig. Mivel nem figyeltünk rá, továbbállt, és máshol próbálkozott. Csak a könnyeit csepegtette ránk még sokáig.

Jól esett, hogy Tao ott van mellettem. Még ha akkor idegennek is tűnt, nem akartam egyedül lenni, és jó érzés volt, hogy nem vagyok egyedül a problémámmal.

- Mihez kezdjünk most? – Kérdeztem végül.

- Most? Most csak hagyd, hogy az eső kimossa a fájdalmadat, és a szél magával repítse, hogy aztán holnap a napsugarak megszárítsák a lelkedet. Ha kell, akkor többször is. Napokig, hetekig, akár hónapokig. Egy idő után azt veszed majd észre, hogy már nem érzel olyan nagy fájdalmat.

- Néha meglepsz az ilyen kijelentéseiddel.

- Hét évig éltem bezárva egy cellában, az isten háta mögött, a halálra várva. Sokszor elsirattam a múltamat, van már benne tapasztalatom.

Halványan elmosolyodtam, majd vettem egy levegőt.

Nem tudtam, mit hoz a holnap. Nem tudtam, hogy milyen lesz később a kapcsolatom Haejinnel, hogy el tudom-e fogadni testvéremnek, avagy sem; nem tudtam, hogy mit fogok, és hogyan fogom elmondani a többieknek ezt a bonyolult családi történetet, és hogy ők ezt mennyire tudják majd befogadni. Nem tudtam, hogy Chanyeol hogyan fog megbirkózni azzal, hogy a vére gyógyító hatású, és hogy vajon a többieken mennyire fog segíteni; nem tudtam, hogy Taoval milyen lesz a viszonyom, és hogy képes leszek-e szeretni őt újra, ahogy azt se tudtam, hogy én magam fel tudom-e dolgozni a történteket, és hogy ki fogok-e békülni önmagammal, a múltammal.

Csak azt tudtam, hogy lépésről lépésre kellett haladnom. És az első lépés most kezdődik: hagynom kell, hogy az eső lemossa a könnycseppeket az arcomról. 

*

Órákig ültünk Taoval a folyóparton. A vihar időközben elvonult, és a holdfény ezüstös gyémántokat festett a víz felszínére. Hagytam, hogy ez a ragyogás bekússzon a lelkembe, és puha kezeivel simogassa vérző szívemet.

Hihetetlen, hogy mennyi minden múlhat egyetlen döntésen… Életeket vehetünk el és menthetünk meg, szíveket törhetünk össze, sorsokat változtathatunk meg. De sosincs jó vagy rossz megoldás. Az egyetlen, amit tehetünk, hogy az adott helyzetből megpróbáljuk a legjobbat kihozni. Közösen. Együtt.

MOONLIGHT EXTRA - 21. rész

~ 21. rész ~

- Mégis mi a fenéről van szó? Kezdesz megrémiszteni… - Tao hirtelen elővette a kedvesebbik énjét, és közelebb lépett Haejinhez, de ő csak felemelte a kezét, jelezve, ne közelítsen. Tao halkan sóhajtott egyet, majd inkább visszaült eredeti helyére.

- Bármi is történt, elmondhatod. Azt hiszem, mindketten elég idősek vagyunk hozzá, hogy meg tudjuk, mi is történt velünk – szólaltam meg hosszú idő után először.

Bár nem voltam biztos benne, hogy hallani akarom, úgy éreztem, ha már eddig eljutottunk, akkor jogunk van tudni az igazat. Most, hogy ráakadtam a testvéremre – amit ugyan nem tudtam megemészteni -, űrt kezdtem el érezni a testemben. Az elvesztegetett időket. Istenem, mennyi minden másként alakulhatott volna, ha sose szakítanak el egymástól. Én is más személyiség lennék, talán sokkal nyitottabb, talán a gyerekkorom se lenne olyan egyhangú és magányos, talán Nagyi akkor sose akart volna nekem barátokat szerezni a kísérletekkel, és talán ő se őrült volna bele a gyereke elvesztésébe. Talán sose ismertem volna meg a srácokat, de ha ez kellett volna ahhoz, hogy ne legyenek farkasok és ők se menjenek keresztül azon a sok szörnyűségen, akkor mindezt feláldoztam volna.

De most már kár volt ezen bánkódni. Szívesen eljátszottam volna ezzel a gondolattal, de úgy éreztem, a könnyeim elő fognak törni. Fájt. Rettentően fájt, hogy erre a sorsra jutottunk, mindannyian. Csak most kezdett el tudatosulni bennem, hogy ami történt, az nem csak egy mese, nem csak egy álom, nem valami regény, amit éppen olvasok. Ez az én életem. Tényleg olyasmi történt velünk, amit nem sokan mondhatnak el, ami egyszerűen őrültségnek hangzik. Még ha voltak is szép emlékeink, és a nehezén már túl vagyunk, akkor is… a fájdalom és a hegek sosem gyógyulnak be. Vajon lesz elég időm mindezt feldolgozni és megemészteni? Eljön valaha az a pillanat, amikor erre úgy tudok gondolni, mint egy rémálomra?

- Sajnálom, Tao, hogy őrültnek neveztem, anyukádat, de az volt. És mielőtt nekem esnél, kérlek, hadd magyarázzam meg – nézett rá könyörgően, majd vett egy nagy levegőt, és egy pillanatra lehunyta szemeit. Hátát nekitámasztotta az ablaküvegnek, lábait pedig keresztbe téve ácsorgott, tisztes távolságban tőlünk.

- Amikor hozzátok kerültem, egy csendes kis család voltatok. Egy aprócska házban laktatok, szegényes körülmények között, egy falu szélén, ahol szinte senki se ismert titeket. Mégis, mindezek ellenére boldogok voltatok. Én ebbe a környezetbe kerültem, és éveken keresztül így is éldegéltünk. Egészen egy bizonyos napig, amire te valószínűleg nem emlékszel, talán azért, mert önkéntelenül nem akarsz emlékezni, vagy a kísérlet ilyen hatással volt rád – Haejin tartott egy kisebb szünetet, majd csak azután folytatta. – Azon a napon rosszul lettél, és kórházba vittek. Kiderült, hogy egy igen ritka és gyógyíthatatlan betegségben szenvedsz. Az orvosok pár évet jósoltak neked, amibe anyukád nem törődött bele.

- Ha… Halálos beteg voltam? Én? – Tao kikerekedett szemekkel nézett rá, ujjával magára mutatva, de képtelen volt ennél többet kérdezni. Nem csak számára, de számomra is képtelenség volt, hogy egykor haldoklott. Olyan szürreálisan hangzott, hiszen Tao most teljesen egészséges.

- Igen, az voltál – bólintott egyet Haejin. – A szüleid próbálták eltitkolni előled, és te semmit nem vettél észre ebből, hiába jártál éveken keresztül orvoshoz. Sokszor én is elmentem veled, és az orvosok engem is megvizsgáltak, de csak azért, hogy te ne érezd azt, hogy gond van. Emiatt azt hitted, hogy ez egy teljesen normális dolog, hiszen nem csak te kaptál injekciót és hasonlókat. Mindenesetre… Anyukánk egyre rosszabb állapotba került, nem bírta elviselni, hogy a fia napjai meg vannak számolva, és napról napra gyengébb lesz.

Újabb hatásszünetet tartott. Haejin hangja néha-néha megremegett, ahogy a közös múltjukról mesélt, és Tao úgy nézett rá, mintha egy fanfictiont olvasna. Látszott rajta, hogy nem akarja elhinni, hogy ilyen gyerekkora volt. Az emlékezetében sose volt ilyenről szó. El se tudtam képzelni, mit érezhet most, hiszen gyakorlatilag az egész múltja megváltozott ezzel.

- Minseo nagymamája már ekkortájt foglalkozott a kísérletezéssel, hiszen Minseo magányos volt, és sokat bántották, a nagymamája pedig barátokat, testőröket akart neki. Minseo nagymamája és te anyukád ez idő alatt találkozhattak, elképzeléseim szerint egy kórházban, az egyik kezelésed alatt. Nem tudom, milyen beszélgetés zajlott le köztük, de az biztos, hogy az anyukád volt annyira megkeseredett és kétségbeesett, hogy csatlakozzon a kísérletezéshez. És igen, jól hallottad, nem hazudok. Az anyukád éppúgy részt vett ebben, mint Minseo nagymamája.

Tao valami furcsa hangot adott ki magából, de továbbra se szólt. Teljesen elsápadt, az egész teste mintha összezuhant volt. Végtagjai ernyedten lógtak teste mellett, feje kicsit lefelé lógott, és úgy bámult Haejinre. Kezdtem attól tartani, hogy el fog ájulni, de nem tudtam, mit tegyek. Ezen még én magam is ledöbbentem.

Nagyi és Tao anyukája együtt végezték a kísérleteket.

Embereket raboltak el, és kínoztak meg, remélve, hogy meg tudnak minket menteni. Engem a magánytól, Taot a haláltól.

Édes istenem.

Ennél többre nem tudtam gondolni. Csak ültem és éreztem, ahogy az összes gondolatom szertefoszlik, elmorzsolódik, elsötétül. Egyszerre nehéznek éreztem a fejemet, mintha mázsás súlyok nyomnák. Szédülni, zsibbadni kezdtem, mintha egy körhintában ülnék, ami túl gyorsan megy körbe és körbe.

Ez túl sok volt egyszerre. Képtelen voltam érezni, megmozdulni, bármit is csinálni.

Mégis mit kellett volna erre reagálnom?

Ahogy Taot figyeltem, ő még nálam is rosszabb helyzetben volt. Egész idő alatt engem nevezett gyilkosnak, és most kiderült, hogy tulajdonképpen ő ugyanabban a helyzetben van, mint én. Nem tudtam eldönteni, hogy az érintette rosszabbul, hogy ilyen volt az anyja, vagy az, hogy halálos beteg volt.

- Tudom, hogy ez most teljesen érthetetlen és zavaros, és nehéz lesz megemészteni, de sajnos így van. Mindkettőtök családját valami trauma érte, aminek következtében Minseo nagymamája, és Tao anyukája is elveszítette a józan eszét – sóhajtott fel Haejin összekulcsolt ujjait tördelgetve. – Nem akartam sose elmondani nektek, mert mindketten normális családban nőttetek fel, semmit nem tapasztaltatok abból, ami körülöttetek zajlott, mégis, a végén nektek fáj a legjobban.

- Én ezt akkor se tudom megérteni… Az édesanyám… A saját anyukám… Még ha nem is volt tisztában azzal, amit tesz… Ő is benne volt. Egy csomó ember meghalt… A barátaim az anyukám miatt lettek farkasok! Mégis mit kezdjek ezzel? Hogyan mondjam el nekik? Én… én egy gyilkos gyereke vagyok.

Tao láthatóan egyre jobban kiakadt, ahogy újra és újra tudatosította magában a hallottakat. Szerettem volna elmondani neki, hogy az elmúlt hónapokban pontosan ilyen gondolataim voltak nekem is, hála neki. Ugyanazt éreztem, amit ő: egyszerűen nem ismertem önmagamat. Voltam valaki, de Nagyi halála és a tettei mindent megváltoztattak. Még ha nem is volt közöm a dologhoz, Tao is és eleinte a többiek is elítéltek, mert… ilyenek vagyunk.

Áldozat voltam, hiszen nekem akartak jót, de ahhoz, hogy jól legyek, még több áldozat kellett. És ez Tao helyzetében se volt másként. Egy ilyen gondolattal megbirkózni nem volt egyszerű. Utáltam és megvetettem magamat, és mivel mások is úgy tekintettek rám, mint egy gyilkosra, szinte én is elkezdtem annak érezni önmagamat.

- Nem tudom, Tao, mi lenne a helyes. Kérdezd meg Minseot, hogyan reagáltak a többiek erre, és ő hogyan küzdött meg ezzel.

Mindketten rám néztek, de én csak lehajtottam a fejemet és nem feleltem. Nem akartam, hogy rám terelődjön a szó, de így is éreztem Tao égető tekintetét magamon. Jelen helyzetben annyira nem voltak gondolataim, hogy nem tudtam volna semmit biztatót, vagy pozitívot mondani

- Életben van még? – Tette fel hirtelen a kérdést Tao, így szerencsére nem kellett válaszolnom.

- Az anyukád?

- Igen. Életben van?

- Nem, meghalt – mondta nagyon lassan Haejin, egy halk sóhaj kíséretében.

- Megölték?

Haejin nem válaszolt azonnal, ezért Tao megismételte a kérdést.

- Megölték?

- Igen.

- Ki tette?

Úgy tűnt, mintha Taoban elszakadt volna valami. Eleinte döbbent volt, aztán tűnt szomorúnak, most meg mintha egyre inkább dühösebb lett volna. Nem tudtam hová tenni ezeket a hangulatingadozásait, de próbáltam úgy tekinteni erre, mintha így dolgozná fel a rossz híreket, elvégre is nem vagyunk egyformák, mindenki másként reagál ilyenekre.

- Fontos ez, Tao?

- Igen. Tudni akarok mindent. Az anyám volt. Még ha nem is volt helyes, amit tett… tudni akarom.

- Minseo nagymamája ölte meg.

Tao megmerevedett egy pillanatra, végül mintha teljesen természetes lenne, csak ennyit mondott:

- Ki gondolta volna.

- Az édesanyád éppannyira benne volt ebben, mint Minseo nagymamája. Mindkettejük célja az volt, hogy megmentsenek valakit. Minseo nagymamája elkezdte, de a te anyukád volt az, aki kiválasztotta és elraboltatta az embereket.

Ahogy Haejin és Tao beszélgetni kezdtek, úgy egyre inkább elnehezült a fejem. Tényleg nem voltam képes befogadni több információt. Egyszerűen nem tudtam, mit gondoljak Nagyiról, meg úgy bármiről. Én őt egy kedves, viccelődő, törődő nagymamaként ismertem, erre még a halála után is egyre több minden derül ki róla. Hogy nem vettem mindezt észre? Még az sem segített a helyzeten, hogy tudtam, nem egyedül csinálta mindezt; a szörnyűségeken és a tettein ez semmit nem változtat.

Egy időre beállt a csend, ettől pedig a fejemben egy pillanatra nyugalom keletkezett. Ám egy kérdés kezdett el motoszkálni benne, így lassan Haejinre néztem.

- Azt mondtad, hogy mindeközben te is gyilkossá váltál. Ezt hogy értetted?

Haejin a kérdés hallatán ijedten pillantott rám, végül elfordította fejét, és zavartan a hajába túrt, majd magyarázkodni kezdett.

- Nos… azt úgy értettem, hogy végülis én kezdtem el kísérletezni azon, hogy mindezt visszafordítsam és emiatt haltak meg emberek, tehát én is gyilkos vagyok és…

- Haejin! Biztosan így értetted, vagy van még más is, amit el kell mondanod? – Szóltam közbe.

- Igazából van más is, de azt majd máskor elmondom.

- Haejin… most mondd el, kérlek. Máskor lehet, nem leszek képes meghallgatni téged. Most akarom az összes rosszat megtudni, hogyha kimegyek ebből a lakásból, akkor minden itt maradjon.

- Rendben, legyen – sóhajtott végül egy nagyot. – Emlékszel, hogy miután felrobbant a kísérleti hely, a nagymamádat autóbaleset érte? Nos, én voltam az, aki elütötte őt.

MOONLIGHT EXTRA - 20. rész

~ 20. rész ~

Csak néztem magam elé, semmitmondó arckifejezéssel; kívülről úgy tűnhettem, mintha teljesen lefagytam volna és nem is élnék. De legbelül szinte tomboltam. Ezerféle kérdés és gondolat vetődött fel bennem, egymásba vágva, amiken még én se tudtam kiigazodni.

Próbáltam emlékeim között, a múltamban kutatni, valamit keresni, ami arra utalna, hogy Haejin igazat mond. De az igazság az, hogy akkoriban olyan kicsi voltam, hogy szinte teljesen kitörlődött nem csak a bátyám emléke, akinek még a nevére se emlékeztem, hanem a szüleim arca is. Próbáltam felidézni őket, és azt a balesetet, de képtelen voltam rá. Nem csak azért, mert a testem tudta, ha eszembe jutnak az akkoriban történtek, akkor teljesen kiborulok, hanem azért is, mert arról az éjszakáról nem volt emlékem. Kicsi voltam és fel se fogtam, mi történt. Csak azt tudtam, hogy egyik pillanatban voltak szüleim, a következőben pedig már nem.

Nagyitól csak néhányszor kérdeztem meg, hol van anyu és apu, de azt mondta, hogy elutaztak nagyon messzire. Én ebből arra következtettem, hogy majd valamikor hazajönnek, és ezáltal könnyebben dolgoztam fel a történteket. Persze, ahogy egyre idősebb lettem, tudtam, hogy mit is jelent ez, azt, hogy sose látom viszont őket. Akkor volt egy pár átsírt éjszakám, de addigra megtanultam nélkülük élni, és így valamivel könnyebb volt.

De a bátyám… őt sose említettem. Tudtam, hogy volt, de nem emlékeztem arra, hogy milyen viszonyban voltam vele. Semmi nem maradt meg róla.

- Nem értem… ezt nem értem – ráztam meg fejemet és két tenyeremmel erősen megdörzsöltem szemeimet, mintha ettől észhez térnék. Olyan helyzetbe kerültem, ami annyira érthetetlen volt számomra, hogy úgy éreztem, mintha álmodnék. Mintha nem is én lennék, hanem valaki testébe beleköltöztem volna, és az ő érzéseivel azonosulnék.

Ez az egész sokkal elviselhetetlenebb volt, mint a szüleim halála. Azt hittem, hogy csak Nagyi van nekem, és az ő halála óta azzal próbálkoztam, hogy megtanuljam, nem csak a családtagjaink lehetnek a családunk, hanem néha a barátaink is.

És most… a semmiből, egyszerűen csak itt van valaki, aki azt állítja, hogy a vér szerinti testvérem. Mit kéne erre mondanom? Mi bizonyítja ezt?

- Való igaz, hogy halottnak nyilvánítottak, de a helyzet kicsit bonyolultabb ennél - Haejin hajába túrt, láttam rajta, hogy még mindig feszeng.

Ezután egy pillanatra Taora néztem, aki kíváncsian hallgatta a beszélgetésünket, ugyanakkor ölni tudott volna a tekintetével. Mintha engem okolt volna azért, amiért elvettem tőle a szeretett testvérét.

- Hogy érted, hogy bonyolultabb? Mi van még, amit nem tudok?

- A szüleid autóbalesetben haltak meg, ezt te is tudod. Én is velük voltam azon a napon. Az ütközés következtében kirepültem az ablakon. A kocsi felrobbant, és azt hitték, hogy én is bent égtem.

- Tehát így élted túl… - állapítottam meg, ami teljesen nyilvánvaló volt. – De… nem értem. Kirepültél az ablakon, és senki nem talált meg?

- Ezért mondtam, hogy bonyolultabb. Mire kiértek a mentők és a rendőrök, én már nem voltam ott.

Haejin nagyot sóhajtott, de nem tettem fel a kérdésemet: Mégis hol voltál akkor? Össze kellett szednie magát, hogy erre válaszoljon.

Egészen eddig a pillanatig erősnek tűnt, céltudatos, és határozott személyiségnek, és bár még most se bíztam meg benne, mégis… most először láttam rajta, hogy neki is meg kell birkóznia az érzéseivel. Most először láttam a másik oldalát, aki érzékeny és törékeny volt.

Rövid ismertségünk alatt egyszer sem gondoltam bele abba, hogy neki nehéz élete lehetett. De most, ha csak egy futó pillanatra is, felrémlett bennem, hogy ő idősebb nálam, neki több emléke van, mint nekem. Ha ő valóban a testvérem, akkor ő emlékszik a balesetre. A szüleink halálára. Rám is. Neki nem volt olyan egyszerű gyerekként ezen túltenni magát. De aztán megráztam a fejemet, mert nem akartam erre gondolni.

- Azon a napon… a baleset napján… Arra járt egy nő, aki mindezt látta. Kétségbeesettségében nem tudta, mit kéne tennie. Csak azt látta, hogy ott fekszik eszméletlenül egy kisfiú, egy égő autó mellett. Így hát odajött, felemelt a karjaiba és hazavitt magával – szaggatottan beszélt, minden egyes szót alaposan megfontolva. Szinte éreztem ezeknek a szavaknak a súlyát a lelkemre tapadni. Aztán egy kisebb szünetet tartott, végül tekintetét Taora emelte. – Az anyukád volt az, aki azon a napon magához vett.

Taoval szinte egyszerre néztünk egymásra, majd vissza Haejinre. Most már minden világos volt, hogy hogyan lett Tao és Haejin féltestvérek, pontosabb fogadott testvérek. Azt hittem, ténylegesen féltestvérek, de ezekszerint csak ők tekintettek így magukra.

Haejint aznap megmentette Tao anyukája… vagyis elrabolta, de mégis megmentette. Nem tudtam eldönteni, hogy ez jó vagy rossz cselekedet volt. Haejint elrabolták, de nem rossz szándékból. Nem tudom, milyen élete volt, de rendes felnőtt lett belőle, és Taoval is jó kapcsolatot ápolt, így biztosan jól bántak vele és mindent megkapott, amire szüksége volt.

Ugyanakkor az igazi családjától elszakították, ami miatt pedig szenvedhetett. Nem lehetett könnyű neki se, de ha belegondolok, hogy én milyen életet éltem Nagyival, hogy mennyire zárkózott voltam és hogy Nagyi mit tett… Talán Haejin jobban járt, hogy nem velünk nőtt fel. Bár, talán ha velünk marad, Nagyi se tesz ilyeneket, és talán én se lettem volna ennyire magamba forduló. Ki tudja?

Haejin egy szeretetteljes családban nőtt fel, ahogy én is. Most mégis, ennyi év után egymásra találtunk, de akkor se tudtam, mit kezdeni a helyzettel. Megfordult a fejemben, hogy színészkedik, és látszat kedvéért csinálja ezt, de annyira hitelesek voltak az érzései, a szavai, az egész történet, hogy kénytelen voltam elhinni.

- Tehát a bátyám vagy… és Taoval féltestvérek vagytok… - motyogtam halkan, egyrészt azért, hogy megtörjem a hirtelen beállt csendet, másfelől azért, mert reméltem, így jobban el tudom hinni ezt az egészet.

- Ezekszerint anyukám egy gyerekrabló…? – Nem tudtam, hogy Tao ezt most kérdezte, vagy megállapította, de ahogy ránéztem, ő is kicsit összetörtnek tűnt.

Valószínűleg ő sem tudta, hogyan került hozzájuk Haejin, talán egészen mást mondtak neki, mint ami történt. Azt hiszem, azokban a percekben kezdett felébredni az önsanyargatásából, és rájönni, hogy tévedett.

- Én magam se tudom, minek nevezzem. Elvégre is megmentette az életemet és felnevelt. Mégis… ennek ellenére volt családom. Nem hazudott neked, mikor azt mondta, meghaltak a szüleim és örökbe fogadott, mert így volt. Csak éppen nem az árvaházból, hanem közvetlen egy baleset helyszínéről – sóhajtott fel halkan. – Sajnálom, hogy sosem mondtam el neked az igazat, Tao, de úgy gondoltam, jobb, ha ebben a hitben maradsz. És gyerekként úgy gondoltam, talán így könnyebben elfogadsz testvérednek is.

Tao nem felelt, nem igazán tudott erre mit mondani. A történteken nem változtatott semmit.

- És… Tao anyukájának sose jutott eszébe, hogy vissza kellene vinnie, hogy ez nem volt helyes? Hogy talán van más családtagod is? – Tettem fel kissé félve a kérdést. Még ha jó szándékból is cselekedett, akkor se tűnik épeszű megoldásnak.

- Az igazság az, hogy sose gondoltam erre. Amikor elkerültem hozzájuk, sokkos állapotban voltam és hetekig nem beszéltem. Emlékeztem mindenre, arra, hogy anyuék nincsenek, de azt hittem, hogy a Nagyi és te is elhagytatok. Hogy nem kellettem nektek. De idősebb koromban már rájöttem, hogy több oka is volt, amiért magához vett. Egyrészt hirtelen cselekedett, nagyon megijedt akkor, nem gondolta végig, hogy ez mivel jár. Utána pedig már nem volt bátorsága elvinni a rendőrséghez, hisz rablással vádolták volna és Taot nem akarta kitenni ennek. Aztán ott van az is, hogy nem is tudta, hogy van egy húgom és egy nagymamám, ami persze inkább kifogás, de tényleg nagyon félt a következményektől. És ami azt illeti, nem volt teljesen normális se…

- Hogy érted, hogy nem vo…? – Mielőtt feltehettem volna a kérdést, Tao vágott a szavamba.

- Ne mondd azt anyuról, hogy nem volt normális! Te csak ne illesd ilyen szavakkal azok után, hogy felnevelt és falazott neked mindig! – Mérgesen kiáltott fel, és ökölbe szorította kezét, nehogy felpattanjon és Haejinnek essen.

- Sajnálom, Tao, hogy ezt mondom, de tényleg nem volt normális. Ő egyszerűen… ez… ő olyan volt, mint Minseo nagymamája.

- Te teljesen hülye vagy. Ne hasonlítsd már Minseo kattant és gyilkos nagymamáját az én anyámhoz! Mit képzelsz te magadról? Azok után, hogy ezt tette érted, tiszteletben kellene tartanod! – Tao nem sokáig fogta vissza magát, felugrott ültéből és úgy kiabált Haejinnel. Nagyon szerethette az anyukáját, hogy így védte, és megértettem, hogy fáj neki, hogy meghalt, de Haejin biztos nem ok nélkül mondta, amit mondott.

Nem akartam belekeveredni ebbe, így is alig emésztettem meg, amiket hallottam, így inkább csendben figyeltem őket.

- Tao… annyira sok minden van, amit nem tudsz a múltadról, vagy éppen magadról. Ez az egész… Te és Minseo… - Haejin felkelt, majd két karját mellkasa előtt összefűzve az ablakhoz sétált, és egy pillanatra elhallgatott. Ez volt az a pillanat, amikor láttam, hogy végleg megtörik, és nem bírja magában tartani, amit eddig elnyomott.

- Te és Minseo… Az, hogy marjátok egymást, amikor mindketten áldozatok vagytok, és egyikőtök se tehet arról, ami történt… Bántjátok egymást, és ujjal mutogattok egymásra, holott ez az egész a szüleitek, a családtagjaitok bűne és ti csak véletlenül keveredtetek bele. Ez az egész… én annyira reméltem, hogy sosem kell ezt elmondanom nektek, hogy sose lesz ebből probléma, és annyira szeretném, hogy erről ne kelljen tudnotok, mert ez talán sokkal jobban fog fájni nektek, mint bármi más eddig… Ez az egész… Még én is gyilkossá váltam, pedig én csak titeket akartalak megtalálni és biztosítani nektek egy jó életet. És mégis… hová süllyedt ez az egész? Én nem akartam, hogy ez legyen…

Haejin a végére már szinte könnyes szemekkel magyarázott, kezeivel összevissza hadonászott, és hol felemelt hangerőn, hol egészen halkan beszélt. Egyszerűen nem volt tiszta, mit akar mondani, hogy mi van még, amit nem tudunk. Lehet ennél rosszabb is?

Ekkor tudtam meg, hogy igen, lehet rosszabb is.

MOONLIGHT EXTRA - 19. rész

~ 19. rész ~

Csak néztem Taora a kérdés hallatán, és nem tudtam eldönteni, hogy komolyan kérdezi ezt, vagy csak viccel. Az első gondolatom az volt, hogy kitalált valamit, amivel még nagyobb kárt tud tenni bennem, hogy ezzel enyhítse fájdalmát, és ha tényleg ezt akarta, akkor elérte a célját.

Kedveltem Taot, sőt. Azt hiszem, szerettem is, még ha nem is voltunk sokáig együtt, de kezdtem elveszíteni a türelmemet irányába.

- Te meg miről beszélsz? Milyen képek? – Pislogtam sűrűn rá és próbáltam állni a tekintetét, de az volt az igazság, hogy azok a gyönyörű barna szemek még mindig képesek voltak zavarba hozni.

- Fényképek. Rólad. Egészen gyerekkorodtól kezdve mostanáig. Ugyan csak pár darab, de ott vannak a szekrényén. Ne mond, hogy nem tudtál erről, oké? – Megforgatta szemeit, majd halkan, megjátszottan felnevetett.

- Már pedig tényleg nem tudom, hogyan kerültek oda és mégis milyen képek – néztem továbbra is értetlenül.

- Minseo, kérlek, hagyj már fel azzal, hogy az ártatlannak tetteted magad! A többieket lehet, meg tudod téveszteni, de engem rohadtul nem tudsz. Meddig akarod még megjátszani magad? – Vádlón nézett rám, hangjában ingerültséget véltem felfedezni, ami ijesztő volt.

- Nem játszom meg magam, az istenért is! – Emeltem fel én is a hangomat, és felpattantam az ágyról. – Tényleg nem tudom, hogyan kerültek oda hozzá. Egész életem során csak néhány darab kép készült rólam, mert nem szerettem, ha fotóznak, és Nagyi volt az egyetlen, aki főként magának örökített meg. Honnan tudjam, hogyan kerültek hozzá?

- Talán a nagymamád ismerte Haejint, vagy direkt rejtette el nála. Esetleg te tehetted őket oda – állt fel szépen lassan, komótosan ő is, és szája sarkában egy aprócska ördögi mosolyt véltem felfedezni. Ez volt az, amitől úgy éreztem, be fogok kattanni.

- Na, persze, pont én, mi? És mégis mikor? És mégis miért? Nagyit pedig hagyd ki ebből. Nem gondolod, ha Nagyi ismerte Haejint, akkor talán Haejin se olyan jó ember, mint hiszed?

Nem akartam többé visszafogni haragomat, és ösztönösen tettem egy lépést felé, mintha ezzel rá tudnék ijeszteni. Nem csak felidegesített azzal, hogy még mindig engem vádolt, hanem most már bántásnak is vettem. Eddig próbáltam úgy tekinteni rá, mint egy olyan emberre, akit nagy sérelem ért és emiatt vádaskodik, hogy megkönnyítse a lelkét, és könnyebben fel tudja dolgozni a történteket, de mint mondtam, a türelmem már elfogyott.

Nekem mégis meddig kell elviselnem a kegyetlen és bántó szavait, amikor én éppen annyira sérültem meg, mint ő?

- Te csak ne beszélj róla így, világos? – Ő is közelebb lépett hozzám, ezzel megszüntetve a köztünk lévő távolságot.

- Te meg az én nagymamámról ne beszélj így! – Löktem meg mellkasánál fogva, amitől egy kicsit megtántorodott, de nem mozdult el a helyéről. Válaszul csak elkapta jobb karomat, és erősen rászorított.

- A nagymamád gyilkos volt, és te tudtál mindenről. Hiába vagy kedves, ez nem mentesít az alól, hogy bűntárs vagy. Ideje lenne, ha végre vállalnád a felelősséget érte, és megbékélnél azzal, hogy te egy gyilkos unokája vagy, ettől pedig te is az leszel!

- Komolyan azt hiszed, hogy azért, amit ő tett, nekem kell felelnem? – Miközben már szinte kiabáltam vele, próbáltam a kezemet kihúzni a szorításából, de ezzel csak azt értem el, hogy még erősebben fogva tartott, és emiatt még inkább fájni kezdett a kezem. De nem törődtem ezzel. A lelkembe ragadt fájdalom ennél is erősebb volt. - Neked kéne végre túllépned ezen, és elfogadnod, hogy nem lesz semmi ugyanolyan, mint régen. Hibáztathatsz engem, bemocskolhatsz engem, de a tényeken ez semmit nem fog változtatni. És ha nekem nem hiszel a képekkel kapcsolatban, akkor talán Haejint kellene megkérdezned, mégis honnan szedte őket!

- Tőled akarom a választ, ne keverd őt bele!

- Én nem tudok magyarázattal szolgálni, bocsi. De ha te nem kérdezed meg, akkor majd én, mert baromira kíváncsi vagyok én is – kitéptem kezem csuklója fogságából, majd kiviharzottam a szobából.

Átcsörtettem a nappalin, ahol éppen megint Kai és Lay bunyózott, de szerencsére észre sem vettek. Örültem, hogy nem hallotta meg senki a kiabálásunkat, és hogy senkivel se futottam össze, mert nem lett volna erőm magyarázkodni.

Ahogy kiértem, megcsapott a nyári forróság, de valamiért nem volt olyan döglesztően meleg, mint pár nappal ezelőtt. Ahogy a távolba néztem, láttam az esőfelhőket közeledni. Még messze voltak, a vihar meglátásaim szerint csak késő este fog megérkezni, de az is lehet, pont elkerül minket.

Hallottam, ahogy a bejárati ajtó ismét kinyílik utánam. Tao volt az. Felsóhajtottam, és a vonatállomás felé vettem az irányt.

- Most meg hová mész? – Szólt utánam.

- Szerinted mégis hová? Nem gyalog fogok menni – fordultam hátra egy pillanatra, majd ismét vissza.

- Kocsival jöttem. Szállj be, elviszlek.

Megtorpantam. Jól hallottam? Tao azt akarja, hogy szálljak be a kocsijába, és hogy elvisz? Mióta ilyen udvarias velem?

- Nem vagyok hülye, Tao. A végén még megfojtasz, vagy szétmarcangolsz, és elásol egy erdőben.

- Nem foglak bántani, de úgyis egy helyre megyünk, nem? Elviszlek.

Egy rövid pillanatig mérlegeltem magamban a helyzetet. Autóval rövidebb idő alatt ott lehetek, de ha vonattal megyek, akkor Tao jóval előttem ér oda, és én akarom kifaggatni Haejint.

Amint meghallottam, hogy Tao elindítja a kocsit, megfordultam és odasiettem, majd beszálltam. Becsatoltam az övet, és Taora néztem.

- Ha egy rossz szavad is lesz hozzám, vagy bántani mersz, remélem, tudod, hogy te fogsz rosszabbul járni, mert beköplek a többieknek.

Az út legnagyobb része csendben telt, és nem szóltunk egymáshoz, bár érezhető volt a feszültség közöttünk. Szerettem volna beszélgetni vele, mert csak még inkább feszültté tett a csend, de tudtam, ha megszólalok, akkor annak veszekedés lesz a vége.

Nem tudtam, hogy Tao mikor tanult meg autót vezetni, mindenesetre egész jól vezetett, és még csak azzal sem kísérletezett, hogy gyorsan hajtott volna, de a biztonság kedvéért küldtem egy üzenetet a fiúknak, hogy kivel vagyok, és hová mentem. Okot nem írtam, arról később akartam beszámolni nekik.

Fogalmam sem volt, mit fogok mondani Haejinnek, vagy hogyan vezetem fel ezt az egészet. Fejben ezerféle variációt lejátszottam már, de nem tudtam, melyik lenne a helyes. Támadjam le, vagy előtte más témáról beszélgessünk? Rontsak be kopogás nélkül, vagy várjam meg, amíg beinvitál és megkínál egy teával?

Na, és mégis mennyire veszélyes nekem egyedül odamennem? Tao veszélyes, de Haejin? Megbízhatok benne, biztosan? Mi van, ha Taoval kiterveltek valamit?

Minél tovább agyaltam, kezdett az az érzésem lenni, hogy valóban bűnös vagyok én is. Nagyi sokszor ment el akkoriban a barátaihoz, de honnan tudhattam volna, hogy a kísérleti helyre megy? Mindent annyira tökéletes eljátszott, de hibás vagyok én azért, amiért nem láttam ezeket a jeleket?

Ránéztem Taora és arra gondoltam, vajon mikor süllyedt a kapcsolatunk ilyen szintre? Mikor váltunk ilyenné egymással szemben? Mi történt velünk? És mégis hogyan lehetne ezt helyrehozni kettőnk között?

Nagyot sóhajtottam, és kinéztem az ablakon. Akkor láttam meg az ismerős környéket, a lakóház előtti kis udvart. Tao leparkolt, majd szó nélkül kiszállt a kocsiból. Vettem egy újabb lélegzetet, és követtem őt.

Némán sétáltunk fel a lépcsőkön a harmadik emeletre, majd ahogy megérkeztünk Haejin lakásához, Tao bekopogott. Néhány pillanattal később hallottuk a kulcscsörgést és a motoszkálást, én pedig egyre idegesebb lettem. Úgy éreztem, őrültséget követtem el azzal, hogy egyedül, nőként két kiszámíthatatlan pasival idejöttem egy lakásba. Egyiküket se ismertem igazán, meggondolatlanul cselekedtem, de már nem volt visszaút. Az ajtó kinyílt, és Haejin mosolygós arca tárult elénk.

- Sziasztok! Hát ti? Hogyhogy ketten? Mi járatban errefelé? – Tárta szélesre az ajtót előttünk, én pedig automatikusan Taora néztem. Hirtelen nem tudtam, mit mondhatnék, ezért reméltem, hogy majd ő válaszol.

-  Igazság szerint lenne pár kérdésünk, pontosabban Minseonak lenne – belépett a lakásba, én pedig néhány másodperccel később utána mentem.

- Kérdés? Milyen kérdés? A munkámmal kapcsolatosan? Vagy Chanyeollal kapcsolatban? – Pillantott rám kedvesen, miközben becsukta az ajtót. – Üdítőt kértek?

- Nekem jöhet – válaszoltam, és az ismerős nappali felé vettem az irányt. Valahogy most sokkal barátságosabban festett, mint akkor, amikor először itt jártam. – Igazából ez kettőnk kérdése, mert Tao nem hisz nekem, és úgy hiszem, te nagyobb magyarázattal tudsz szolgálni.

Mire a nappaliba értem, Tao már az egyik kanapén ült, és csak dühös pillantással nézett rám. Nem sokkal később Haejin is megérkezett egy tálcával a kezében, amin három pohár volt, benne narancs vagy baracklével.

- Úgy érzem, valamiért nagy a feszültség köztetek – állapította meg, miközben ő is leült és felváltva nézett ránk. Én állva maradtam és a polcon, valamint a falakon lévő képeket tanulmányoztam. Próbáltam megkeresni, Tao mégis milyen képekről beszélt, de egyelőre semmit sem találtam.

- Igen, mert Minseo hülye, és nem fogadja el, hogy amit a nagymamája tett, azért neki kellene felelnie, főleg, hogy benne volt a dolgokban – nézett rám gúnyosan.

- Értsd már meg, hogy nem én tettem és akadj már le erről! Ideje lenned megbékélned a helyzeteddel, és nem bűnbakot keresni – förmedtem rá, és mielőtt Tao visszaszólhatott volna, Haejin leintett minket.

- Helóka, az én házamban nincs kiabálás, világos? Ha problémátok van egymással, nyugodt körülmények között beszéljétek meg, rendben?

- Én próbáltam vele beszélgetni, de folyton támad és szidalmaz, és a saját igazát hangoztatja, azon kívül semmit nem akar meghallani, és eszébe se jut átgondolni a másik véleményét. Így pedig nem tudok vele normálisan beszélgetni – válaszoltam gyorsan egy fokkal nyugodtabban.

- Ez nem is igaz! – Kiáltott fel Tao, mire Haejin rosszallóan nézett rá.

- Mondtam, hogy itt nincs se kiabálás, se veszekedés! – Emelte fel ő is a hangját, majd rám nézett. – Ez a ti dolgotok, szóval máskor, vagy esetleg később beszéljétek meg. Szóval… Miről szeretnétek tudni, miről kell megkérdeznetek engem?

- Ami azt illeti, szerintem kapcsolódik a jelenlegi helyzethez… - sóhajtottam fel halkan, mire Tao csak megforgatta a szemeit, de csendben maradt. Én a képeket nézegettem, amikor is kiszúrtam egy fotót, amin egy kislány volt.

A kezembe fogtam, jobban, alaposabban szemügyre vettem, és valahogy a saját vonásaimat véltem felfedezni. Furcsa, hogy nem ismertem meg elsőre magamat, de ritkán láttam magamról fotót és akkoriban nem is néztem sokszor tükörbe, hogy tudjam, hogyan néztem ki. De való igaz, a képen az a kislány én magam voltam.

- Értem. Nos, akkor várom a kérdéseket.

- Ez a kislány én vagyok – mondtam ki hangosan is gondolataimat, és közelebb léptem Haejinhez. – Mit keres nálad a fényképem?

Haejin egy merő pillanatig döbbenten nézett rám, majd halkan felsóhajtott. Nem tűnt zavartnak, vagy meglepettnek, inkább talán csak megkönnyebbültnek. Mintha már várta volna ezt a kérdést, mégis, tartott attól, hogy mi lesz a következménye.

- Való igaz, az te vagy – halványan bólintott, majd megpaskolta maga mellett a kanapét. – Gyere, ülj le, valamit el kell mondanom, és nem biztos, hogy örülni fogsz neki.

- Miről van szó? – Pislogtam zavartan, majd lassú léptekkel a kanapéhoz sétáltam és leültem mellé. Apró gombóccá zsugorodott össze a gyomrom idegességemben. Mégis miről nem tudok? Lehet még ennél rosszabb is a helyzet?

- Ami azt illeti… nem voltam veled őszinte. Van pár dolog, amit lehet, hogy már el kellett volna mondanom, de nem tudtam, mikor lenne a legmegfelelőbb alkalom.

Egy pillanatra elhallgatott, láttam rajta, hogy gondolatait fogalmazza magában. Taora sandítottam, aki kicsit elhűlve, szemöldök ráncolva fürkészett minket, miközben én azon aggódtam, hogy a kezemben szorongatott fényképet ne törjem ketté.

- Egy ideje már figyellek, és követtelek téged is, ahogy Taot is. Sok idő volt, mire rád bukkantam, és miután megtaláltalak, azután se mertem az életedbe lépni. Tao esetében ez könnyebben ment, hiszen a féltestvérem, vele nőttem fel, de nálad közel sem olyan egyszerű… - ismét elhallgatott, én pedig nagyot nyeltem.

- Nem értem… Miért figyeltél engem? Ki vagy te?

- Hihetetlenül fog hangzani, de… én a bátyád vagyok.

Haejin félve, tartózkodva nézett rám, míg Taoból kitört egy „Mivan?” kérdés. Én pedig csak ültem, meredtem rá és meg se tudtam szólalni. Mégis mit kellett volna mondanom erre? Hogyan lehetne ő a bátyám…?

- Te nem lehetsz a bátyám... Ő meghalt, még nagyon régen – suttogtam magam elé alig érthetően.