7. rész

~ 7. rész~

Újabb napra virradt. Álmosan nyújtóztam egyet, majd kibújtam takaróm alól, és felültem az ágyon. Az órámra pillantottam, ami tizenegy óra hat percet mutatott. Rémülten villantak meg szemeim, majd azon nyomban a fürdőbe rohantam, hogy megmosakodjam és felöltözzek. Te jó ég, mennyit aludtam! Sosem volt szokásom ilyen sokáig aludni, legkésőbb kilenckor mindig felkeltem. Mi történt velem?

Csaknem tíz perc alatt embert faragtam magamból, és lesiettem a konyhába.

- Jó reggelt, Nagyi! – köszöntem neki hangosan, és megöleltem – Ne haragudj, rettenetesen elaludtam. Ma nekem kellett volna boltba mennem – haraptam be alsó ajkaimat félve, és bűnbánóan néztem nagymamámra.

- Ugyan, drágám, semmi gond. Megesik az ilyen. Különben is jót tett nekem ez a reggeli séta. Egyébként pont fel akartalak kelteni, van itt valaki, aki téged keres – jelent meg egy apró mosoly az arcán, én azonban értetlenül meredtem rá.

Engem ugyan ki keresne itt?

- Ki az? – tettem fel a kérdést, de Nagyi csak két poharat nyomott a kezembe, majd megfordított és a nappali irányába lökött.

Kissé összezavart a viselkedése, és ideges lettem, de mikor megpillantottam Chanyeolt a kanapén, megkönnyebbültem.

- Chanyeol! Szia! – széles mosoly húzódott arcomra, és örültem, hogy itt van. Bár kissé meglepett jelenléte és furcsán is éreztem magam, mert még sosem történt velem ilyen, jól esett, hogy nem kell kételkednem benne. Nem volt miért aggódnom, és mindaz, hogy a tegnapi nap csak egy álom volt, csak egy ostoba gondolat maradt.

- Szia, Minseo! – mosolyodott el, mikor meglátott. Odaadtam neki a narancslevet, majd helyet foglaltam mellette.

- Mi járatban errefelé?

- Be akarlak mutatni a barátnőmnek. Hamarosan megérkezik, gondoltam kijöhetnél velem elé.

- Nem fog furán kinézni, ha egy lánnyal várod őt? Nem hiszem, hogy Kyunghee örülne neki – húztam el a számat, és kissé aggódva pillantottam rá.

- Jaj, dehogy – nevette el magát Chanyeol – Kyunghee egyáltalán nem ilyen, nem féltékeny típus. Na, gyere, menjünk. Persze, ha csak nem gond – kelt fel a kanapéról.

- Hát, ha neki nem gond, akkor mehetünk.

A buszmegálló csak két utcányira volt tőlünk, így viszonylag hamar odaértünk. A busz néhány perc után meg is érkezett, páran leszálltak, és körülbelül ugyanannyian fel is, majd már tovább is ment. Chanyeol amint megpillantott leszállni a busz hátsó részén egy barna hajú, fiatal lányt, odament hozzá és megölelte. A barátnője mosolyogva bújt hozzá, és egy csókot hintett a fiú ajkaira. Akaratlanul is, de elmosolyodtam, és kicsit zavartan fordultam el a másik irányba.

- Be szeretnék neked mutatni valakit – hallottam meg Chanyeol hangját, amint visszaért mellém, és csak ekkor fordultam ismét feléjük. – Ő itt Minseo. Minseo, ő a barátnőm, Kyunghee.

- Áh, szia, nagyon örülök, hogy megismerhetlek – ajkai kedvesen mosolyogtam rám, majd hirtelen magához húzott, és megölelt. Teljesen ledermedtem a hirtelen jött érintésétől és viselkedésétől; erre egyáltalán nem számítottam, és annyira meglepődtem, hogy elfelejtettem visszaölelni, ami neki is feltűnt. Elengedett és félve fürkészte arcomat. – Valami baj van? – pillantott barátjára, majd ismét rám, de mindketten ugyanolyan értetlenül meredtek rám.

- Nem, semmi, csak… - tértem észhez, és kínomban elmosolyodtam – Csak nem vagyok hozzászokva ahhoz, hogy megöleljenek… Tudod… nem sok barátom volt… - zavaromban újból elpirultam és tekintetem az utcasarkon épp beforduló buszra tévedt.

- Óh, vagy úgy. Ne haragudj, nem tudtam – szabadkozott Kyunghee és hátrébb lépett egy lépést.

- Semmi gond – legyintettem és elmosolyodtam, de ez inkább egy kínos vigyorgás volt. Idegesen hátratűrtem az egyik hajtincsemet és kerültem a szemkontaktust, de szerencsére Kyunghee és Chanyeol is hamar túltette magát az előbbi kellemetlen helyzeten.

- Hallottam Chanyeoltól, hogy nemrég költöztél ide. Hogy tetszik a környék?

- Igen, két napja lakom itt nagymamámmal. Eddig nem sok helyen voltam, de jobb, mint Szöul.

- Miért? Ennyire nem szerettél ott lenni?

- Nem igazán. Tudod, nekem túlságosan zajos volt, és utáltam a tömeget. Itt sokkal csendesebb, és minden olyan nyugodt.

- Óh, pedig én olyan szívesen ellátogatnék Szöulba. Mázlista vagy, hogy ott élhettél. Kár, hogy ilyen messze lakom.

- Ugyan, Kyunghee, ne csüggedj, majd a következő évfordulónkon oda megyünk – mondta Chanyeol mosolyogva, mire az említettnek felcsillantak a szemei.

- Komolyan? Tényleg? Nem viccelsz? – Kyunghee arcára olyan boldogság ült, amit még sosem láttam embereken. Alig három perce sétálhattunk, de a kisugárzása olyan erős és ragyogó volt, hogy biztos voltam abban, ez a lány egy földre szállt angyal. – Köszönöm!

Kyunghee barátja nyakába ugrott és olyan erőteljesen ölelte meg, hogy szegény srác alig kapott levegőt. Hogy tud egy ilyen apróságnak ennyire örülni? Szöul alig két és fél órára van innen, akármelyik hétvégén leugorhatnának oda. De ő mégis olyan volt, mint egy öt éves kisgyerek, aki most kapta meg élete első babáját, és emiatt egyszerűen csodáltam őt.

- Mikor lesz a következő évfordulónk? – engedte el Chanyeolt, és úgy tett, mint aki elgondolkozik, majd hirtelen megállt és összevont szemöldökkel nézett a fiúra, aki ajkait beharapva próbálta visszatartani a nevetést. – Te kretén! Az még majdnem egy év!

Chanyeolból ekkor kitört a nevetés, Kyunghee pedig vele kuncogott, miután egy hatalmasat ütött a srác tarkójára. Nem tudtam nem mosolyogni én is a helyzeten. Ők ketten olyan tökéletesek voltak és annyira ennivalóak. Régen sok időt töltöttem az emberek tanulmányozásával, akár a szobám ablakából néztem őket, akár kint voltam egy közeli parkban. Sok fiatal párt láttam ilyenkor, de egyikük sem volt olyan összeillő, mint ők. És emiatt kicsit irigy is voltam rájuk, hisz nekem nemhogy lelki társam nem volt, de még barátaim sem. Ez a tény mindig elszomorított, de nem tehettem semmit. Mindenesetre jó volt őket nézni.

- Majd egyszer elviszlek Szöulba, ha gondolod – csúszott ki a számon, mire Kyunghee arca ismét felragyogott, és ujjongva a nyakamba ugrott.

- Úh, bocsi – engedett el, amint észbe kapott, mit mondtam neki percekkel ezelőtt – Köszönöm.

Vidáman sétáltunk tovább az utcán. Nem tudtam, miért mondtam azt, hogy majd én elviszem, és emiatt kissé bűntudatom támadt. Nem terveztem soha visszamenni Szöulba, és nem is értem, miért ígértem egy vad idegennek egy ilyet. Mi ütött belém? De mégis, Kyunghee boldogságát látva nekem is jobb kedvem lett, és nem görcsöltem ezen.

A nap nagy részét a két újdonsült barátommal töltöttem, amit még mindig nehezen szoktam meg. Már maga a gondolat is furcsa volt, hogy én valakiket ilyen rövid idő után barátnak nevezhetek. Noha felmerült a veszély, hogy csak kihasználnak, elvetettem ezt a gondolatot. Miért tennék? Hisz nem is ismernek. Mi jó származna abból, ha engem átvernek? Ráadásul egyikük sem tűnt olyan alaknak, hogy ilyet tenne. Persze, a látszat néha csal, de az életben is léteznek még normális emberek, és én miért ne ismerhetnék ilyen embereket? Egyszer engem is érhet szerencse, nem? És különben is… ha nem kockáztatok, honnan tudjam, hogy nem valódiak?

6. rész

~ 6. rész~

Luhan órákig ült az ajtó előtt, és nem szólt hozzánk. Csak bámulta a padlót, és a négy falat, mely valószínűleg az új otthona lesz élete végéig, miközben néha-néha felsóhajtott. Aggasztó volt őt nézni, de így volt ez rendjén. Most dolgozta fel a vele történteket, próbálta megemészteni, hogy innen nincs kiút, és hogy sosem fog választ kapni a kérdéseire. Miért pont ő? Ki tudja? Senki sem tudja, miért pont minket választottak.

Elnyúltam a földön és ismét a plafont kezdtem el elemezgetni. Az egész cella minden egyes centiméterét ismertem már, de ennél jobb elfoglaltságot nem tudtam találni. Idebent az élet egyszerűen megáll. Nincs reggel és este, a napok egybefolynak, minden értelmét veszti. Mégis, ha nem akarod elveszíteni a józan eszed, ha nem akarsz megőrülni és nem akarod, hogy egyszerűen csak lepuffantsanak… akkor kell találnod valamit, amivel lekötheted az elmédet.

Luhan hirtelen felállt, majd ismét az ajtót kezdte ütlegelni. Az egyik pillanatban még nyugodt volt, a másikban pedig már elöntötte őt a düh, a tehetetlenség és nem tudott uralkodni magán. Képtelen volt elfogadni, hogy már hetek óta itt van, senki nem keresi és minden megváltozott. Ez volt a legnehezebb időszak, amin túl kellett tenni magunkat. Amikor ráébredsz, hogy hetek óta fogságban vagy, hogy senkit sem ismersz, nem tudod, miért vagy itt, mit kezdj magaddal és hogy mi történt veled.

Felugrottam a földről, majd Luhanhoz léptem és egy mozdulattal a földre löktem.

- Fejezd be! – förmedtem rá keményen.

Noha legbelül sajnáltam, tudtam, ha kedvesen szólok hozzá, nem megyek vele semmire. Előtte már rengetegen voltak a cellatársaim, akik mind meghaltak. Valahogy nem akartam, hogy vele is megtörténjen ez. Igyekeztem a tőlem telhetőt megtenni, de eddig sosem jártam sikerrel. Én csak ötleteket adhattam a túléléshez, de hogy megfogadták-e a tanácsom, már nem rajtam múlt.

- Engedj az ajtóhoz! Muszáj kijutnom innen! – pattant fel a földről Luhan, és hatalmasat lökött rajtam. Nekicsapódtam az ajtónak; sokkal nagyobb erő volt benne, mint én azt képzeltem, és ezt ő maga is észrevette. Arca eltorzult, és meglepetten nézte két tenyerét. Szemei előtt forgatta, majd ijedt arcát rám emelte, és ismét a két kezére tévedt tekintete.

- S-sajnálom, én… n-nem akartam – dadogta, és hátrébb lépett egyet. Egészen a túlsó falig hátrált, majd amint nekiütközött háta a falnak, kezeit is maga mögé rejtette.

- Nem gond, nem igazán fájt – mondtam, noha nem ez volt a teljes igazság. A fájdalom egy pillanatra végigfutott a gerincemen, de amilyen gyorsan jött, olyan gyorsan el is múlt. Ha farkas vagy, nagyobb az erőd, és a fájdalomtűrő-képességed is.

- Mi az isten van velem? – kérdezte rettegve. Pupillái tágra nyíltak, és megállás nélkül remegett az egész teste. Most kezdett rájönni, hogy mit is mondtam neki néhány órával ezelőtt.

- Farkas vagy – szólt közbe Kris, aki egészen eddig csendben figyelte az eseményeket, bár gondolom jót szórakozott rajtunk. Végre valami más is történik a csenden kívül.

- De… hogyan?

- Haver, az előbb már elmondták, ha figyeltél volna. Embereken kísérleteznek, ezért vagy az, ami – forgatta meg szemeit Kris.

- Én azt értem, de... hogyan történik ez? Hogyan változtattak azzá? – Luhan kezdett egész normális kérdéseket feltenni. Talán rájött, hogyha túl akarja élni, akkor muszáj ebbe beletörődnie. Már csak az volt a kérdés, mi volt az az ok, amiért folytatni akarta. Mert választhatta volna azt is, hogy meghal, hisz… bármi is lesz, a régi életét sosem kaphatja vissza.

- Fogalmam sincs. Biztosan feltaláltak egy szert, amit ha beadnak nekünk, akkor a génjeink átalakulnak. Én csak erre tudok gondolni, mert a farkasok csak a mesékben léteznek. Vagyis most már nem egészen – feleltem, és visszaültem a földre.

- Hányan halhattak meg, mire sikerült elérni a céljukat? – tett fel egy újabb kérdést, de ezt inkább magának, mint nekünk. Teljesen elképedve bámult maga elé, tekintete üveges és keserű volt. Igazán sajnáltam őt, hogy erre a sorsa jutott.

- Ne akard tudni… Minden teliholdkor legalább öten vesztik életüket, de lehet, ennél sokkal többen. Talán régebben még ennél is nagyobb volt ez a szám.

- Ti mióta vagytok itt? – Luhan nagyot sóhajtott, majd leült a földre ő is, de nem jött közelebb, és kezeit továbbra is maga mögé dugta.

- Én körülbelül öt éve – sóhajtottam fel, és egy pillanatra elderengtem a múlton, amikor még minden más volt. De gyorsan megráztam a fejemet. Nem gondolhatok semmire. Bármilyen jó is volt az életem, már sosem térhetek oda vissza. Szép is lenne, ha egy nap csak úgy visszasétálnék a családom, a barátaim közé és közölném velük, hogy élek. Ráadásul mégis mivel magyaráznám, hogy eltűntem? Mit mondanék, hol voltam, mit csináltam, miért mentem el? Mert az igazat nem árulhatom el. Jobb, ha az idő múlásával eltemetnek és beletörődnek abba, hogy már nem megyek haza többet.

- És te? – pillantott Krisre Luhan.

Kris nagyot sóhajtott, majd tekintetét elemelve a plafonról Luhanra nézett.

- Kicsivel több ideje, mint Tao… Ha jól emlékszem, már csaknem hét éve.

- Hét? Mégis hogyan bírtad ennyi ideig? – Luhant teljesen ledöbbentette ez a számjegy. Ha úgy vesszük, neki ez volt az első napja, Kris pedig már hét éve raboskodott itt.

- Nincs semmim, amiért visszatérhetnék az élők közé. Ha úgy vesszük, talán jobb is, hogy itt vagyok.

Luhan nem válaszolt, csak elmerült gondolatai között. Nem tudom, mire gondolhatott, de arcizmai folyamatosan mozogtak és több érzelem is végigfutott rajta.

- Nem jössz közelebb? – kérdeztem, mire értetlenül és kissé szégyenkezve meredt rám – Ne aggódj, nem fogsz bántani. Erősebb vagyok nálad, és akaratlanul nem tudsz fájdalmat okozni. Teljesen természetes, hogy ekkora erő rejlik benned. A farkasság előnye.

Luhan vette a bátorságot, és közelebb csúszott hozzánk. Tartotta a tisztes távolságot, de legalább ennyit meg tudott tenni.

Kris ekkor hirtelen felállt, majd a fiú mellé lépett, és elsöpörte a nyakáról a haját. Luhan ijedten rándult össze, majd ugrott odébb felém, miközben értetlenül pislogott a srácra. Kris csak vállat rántott, és visszaült a helyére.

- Mit jelent a 77? – kérdezte végül.

- Tessék?

- A 77, ami a nyakadon van. Mihez tudod kötni?

- A nyakamon… mi? Nekem nincs tetoválásom – pislogott értetlenül Krisre, aki ezen jót nevetett, majd felém fordult. Az én arcomra is mosoly ült, de Luhant látva inkább megmagyaráztam a dolgot.

- Neked egy 77-es van a nyakadon, nekem egy 68-as – fordítottam neki hátat, hogy rálátást nyerhessen a nyakamon lévő számra, majd miután visszaültem eredeti pozíciómba, folytattam – Krisnek 00 van ott. Minden számnak van jelentése. Nekem a 68-as azt jelenti, hogy én vagyok a 68. farkas, aki életben maradt... vagy a 68., akit elraboltak. Kris 00-ja szerintem arra utal, hogy ő van itt a legrégebb óta vagy ő az első farkas, aki túlélte, de állítása szerint inkább azt jelképezi, hogy neki nincs élete. Neked 77-es van, de te nem lehetsz se a 77., aki életben maradt, se a 77., akit elraboltak. Szóval? Biztos szerepelt ez a szám az életedben.

Luhan elgondolkodott egy pillanatra, vagy inkább hosszú percekre, végül megrázta a fejét.

- Nem, nincs ilyen szám az éle… vagy de. A 77-es számú házban lakom. De mi célja ezeknek  számoknak?

- Nem tudom. Talán így tartanak minket számon. Ők biztos tudják a logikáját, de mi valószínűleg ezt sosem fogjuk megtudni.

Luhan nekivetette a hátát a falnak, közvetlen mellettem és hosszú percekig bámult ki a fejéből. Nem láttam semmit se az arcán, de abban biztos voltam, hogy próbálja összetenni magában az előbb hallottakat. Úgy döntöttem, ennyi elég volt mára, majd holnap jobban belevonjuk az itteni életbe. Már ha holnap is életben akar maradni…

- Mi az, amiért úgy döntöttél, hogy nem adod fel? – kérdeztem végül.

- Hm? – emelte rám hatalmas, tágra nyílt szemeit és nem néztem volna többnek tizenhétnél.

- Az előbb még dühöngtél, de most már úgy néz ki, mintha elfogadnád, ami történt. Mivel tudod jól, hogy innentől kezdve nincs jövőd, nincs semmid, feladhatnád. Sose kerülünk ki innen, vagy ha ez egyszer meg is történik, akkor sem leszünk ugyanazok és nem folytathatjuk ott, ahol abbahagytuk. Szóval kell valami, amiért úgy döntöttél, hogy kibírod, bármikor is lesz ennek vége.

Kíváncsian néztem az arcát, de ő mély hallgatásba burkolódzott. Rá akartam hagyni a dolgot, de tudni akartam, mi az, ami életben tartja. Ha egy lány vagy a család, vagy egy álom, akkor le kellett beszélnem erről. Mint mondtam, ha egyszer kijutunk, sosem térhetünk vissza senkihez és semmihez. Új életet kell kezdenünk, egy új helyen, talán egy új országban is.

- Kris azt mondta, őt nem érdekli, mi lesz vele. Neki nem volt túlságosan jó élete, ezért neki mindegy, mi fog történni. Bár azt hiszem, egy kicsit mégiscsak izgatja, mi ennek az egésznek a kimenetele. Mert előbb-utóbb meg fogjuk tudni, miért tették ezt, mire kellünk nekik. És engem is ez az, ami érdekel. Ha már egyszer itt vagyok, ha már egyszer elhurcoltak ide és olyanná változtattak, akivé nem akartam lenni, ha már egyszer farkas vagyok… akkor tudni akarom, mit terveznek velünk. Neked is ez járt a fejedben, mikor meghoztad a döntést vagy valami más?

- Nem, ez engem nem érdekel – suttogta maga elé, és most először láttam rajta komoly elszántságot az iránt, amire éppen gondolt. Hirtelen nagyon idősnek és érettnek látszott.

- Akkor?

- A bosszú.

  

5. rész

~ 5. rész~

Chanyeol nem sokáig maradt, mivel testvére hisztizni kezdett, miután hosszú percek is elteltek, de megbeszéltük, hogy kicsit később elmegyünk sétálni és körbevezet a városban. Hatalmas mosollyal az arcomon mentem vissza Nagyihoz, aki már türelmetlenkedett, amiért ilyen sokáig elvoltam egy kanna víz miatt.

- Mi ez a jókedv? – kérdezte. Hiába is, előle sosem tudtam titkolni semmit.

- Csak összefutottam a szomszéd sráccal és nagyon kedves volt.

Nagyi ennyiben is hagyta dolgot, és láttam, ahogy az ő arcára is mosoly ül. Noha féltett, ezt nem mutatta ki felém. Ő is, és én is tartottam attól, hogy Chanyeol meg fog bántani, és hogy ezután soha többé nem leszek képes emberek közelében lenni. De nem akartam már most az első találkozás után azt gondolni, hogy ő is olyan, mint a többiek. Benne volt a pakliban, ez tény és való, de ha nem próbálok meg kapcsolatot kialakítani vele, nem tudom meg, hogy mi lett volna.

Nagyival hamar befejeztük a kertészkedést. Gyorsan letusoltam és nem sokkal ezután, délután négy felé csöngettek. Kinyitottam az ajtót, és Chanyeol állt velem szemben.

- Szia. Mehetünk? – kérdezte, én pedig bólintottam egyet, elköszöntem Nagyitól, és már indultunk is.

Chanyeollal nagyon sokat beszélgettünk, ami számomra rettenetesen furcsa volt. Annyi év után nem kommunikáltam senkivel, főleg nem velem egyidőssel, és ez most nagyon jó érzés volt. Ami a legfurcsább volt, hogy ahelyett, hogy izgultam volna, hogy vajon tudok-e rendes és értelmes válaszokat adni, nem éreztem kételkedést és nyíltan válaszoltam kérdéseire anélkül, hogy remegett volna a hangom.

Hétköznapi dolgokról beszélgettünk többnyire, és az egyetlen személyes dolog, amit kérdezett, hogy miért költöztünk ide. Nem mondtam el a teljes igazságot, csak annyit árultam el, hogy kisebb városba akartunk költözni, mert Szöul túl zajos és nagy volt mindkettőnknek.

Eközben megmutatta Dalseong környékét, főként a boltokat, ahová érdemes bemenni és néhány nevezetességet, valamint egy-két nyugisabb helyre is elmentünk, mondván, ha egyedül szeretnék lenni vagy csak gondolkodni akarok, ott ki tudok kapcsolódni.  

Chanyeol nagyon figyelmes és szimpatikus volt, nem mellesleg igen helyes is. Na, persze nem zúgtam bele első látásra, és nem is terveztem, hogy a barátságnál több is lehet köztünk, de azt hiszem, ezzel ő is így volt.

- És amúgy ismersz errefelé másokat is? Miért pont Dalseong? – kérdezte, miközben visszafelé tartottunk.

- Nem, senkit nem ismerek itt rajtad kívül. Egyébként fogalmam sincs, miért pont ide jöttünk. Nagyi választotta, biztosan korábban járt már errefelé vagy egy ismerőse ajánlotta. Nem tudom, még nem kérdeztem erről.

- Áh, értem. Biztos rossz lehet, hogy ilyen messzire költöztetek és ott kellett hagynod az eddigi életed, a barátaidat.

- Igen, egy kissé nehéz, de itt is biztosan jó lesz.

Nem akartam elárulni, hogy igazából örülök, hogy az eddigi életemnek vége és semmit nem hagytam hátra. Túl jó volt a mai nap ahhoz, hogy az én elcseszett életemet elemezgessük, ő pedig sajnáljon. Nem akartam visszagondolni arra, aki voltam, és hogyan éltem, csak a jövőre akartam összpontosítani.

- És akkor te most fogsz egyetemre menni, ugye?

- Igen.

- Hová?

- Nem tudom. Mivel most költöztem ide, nem ismerem a közelben lévő egyetemeket.

- A Gyeongbuk egyetemhez mit szólsz? A barátnőm is odajár, és szerintem tetszene neked. Ráadásul kicsit hasonlít a személyiségetek is, szerintem jól járnál vele.

- Hm… Majd utána nézek akkor. De… barátnő?

- Áh, igen, elfelejtettem mondani, kapcsolatban élek – vakarta meg zavartan a tarkóját és kissé elpirult.

- Ennek örülök. Gratulálok. Hogy hívják a barátnődet?

- Kyunghee. Már csaknem két éve együtt vagyunk.

- Már olyan régóta? Az hosszú idő.

- Igen, az. A nagyobbik húgommal egyidősek, évfolyamtársak voltak középiskolában és akkor ismerkedtünk meg a ballagás napján.

- Akkor ezekszerint… ő egy évvel idősebb nálam? Te pedig…

- Huszonhárom vagyok.

- Akkor jól tippeltem a korodat.

Lassan visszaértünk, és miután elköszöntünk egymástól, óvatosan bementem a házba. Néma csend volt bent, csak a nappaliban láttam villódzni a fényeket. Nagyi a tv előtt aludt, így lekapcsoltam azt, és betakartam őt egy pléddel.

A konyhában összedobtam egy szendvicset, amit menet közben megettem, majd egy gyors zuhany után már ágyban is voltam. Még csak nyolc óra volt, de én olyannyira elfáradtam, hogy képtelen voltam még egy percig is fent maradni.

Arcomon most először ült egy hatalmas mosoly. Örültem, hogy jól alakult ez a nap, és hogy egy új barátra tettem szert. Talán az első igaz barátra. Furcsa volt számomra, hogy ilyen hamar megnyíltam előtte, és talán pont ez volt az, ami miatt úgy gondoltam, hogy ez más lesz, mint bármelyik barátság, amit valaha kötöttem.

A szívem hevesen vert, és ez ismeretlen érzés volt számomra. Most kezdtem el azt érezni, hogy élek. Hogy lehetek boldog. Hogy talán nincs mégse minden veszve. Vajon az egyetem mit fog hozni? Vajon ott is más lesz minden és elfogadnak az emberek? Vagy minden folytatódik, és bántani fognak? Vajon ha bántanak… akkor képes leszek folytatni így, hogy Chanyeolt a barátomnak nevezhetem? Vagy túl korai lenne őt annak nevezni? Mi van, ha holnaptól fogva nem is fog keresni? Mi van, ha nem lógunk soha többet együtt, és csupán részéről addig tartott ez a „barátság”, amíg megmutatta a környéket?

Nem. Erre nem szabad gondolnom. Chanyeol nem teheti meg ezt. Ma nem. A mai nap az a nap, amikor megtapasztalhattam, milyen az, amikor minden olyan, mint a tündérmesékben, és ha holnap minden olyan lesz, mint a tegnap, akkor ezt a napot meghagyom egy tündérmesének. Nem ronthatom el ilyen gondolatokkal ezt az élményt. Ha holnap Chanyeolt már nem fogom érdekelni, akkor legyen. De a mai nap egy különleges nap volt számomra és nem akarok erre másként tekinteni.

Ezekkel a gondolatokkal és az újonnan szerzett érzésekkel merültem álomba.

4. rész

~ 4. rész~

Hajnalodott, mikor magamhoz tértem. Kris már ébren volt, és ugyanabban a pózban ült, mint tegnap. Hogy engem nézett-e vagy csak a falat bámulta, nem tudtam eldönteni.

Nyújtóztam egy nagyot, majd én is felültem. Örültem, hogy az összes méreg felszívódott testemben és minden végtagomat kiválóan tudtam mozgatni. Én is nekivetettem a hátam a falnak, és igyekeztem a maradék álmosságot is kitörölni a szemeimből.

Azonban egy pillanat alatt magamhoz tértem, mikor érzékeltem, hogy a cellaajtó zárjával babrálnak. Krissel összenéztünk, majd az ajtóra és vártuk, mi fog történni. Még túl korán volt ahhoz, hogy reggelit adjanak és ahhoz is, hogy egy újabb kísérlet elé vessenek minket. Hajnalok hajnalán sosem zaklattak minket, és ez felettébb felkeltette a kíváncsiságomat.

Az ajtó másodperceken belül kinyílt, majd valakit belöktek rajta és ismét visszazáródott. Az ismeretlen nagy csattanással zuhant a padlóra és fel sem kelt onnan. Krissel ismét összefonódott tekintettünk, majd a fiúra néztünk, aki kettőnk között feküdt mozdulatlanul.

- Hé, haver, minden oké? – lökte meg a lábával Kris, de az meg se moccant. Ezután olyan erőteljesen rúgta meg, hogy a fiú a hátára gördült, ám nem tért magához. Hasán egy hatalmas véres folt jelezte, hogy bizony iszonyatosan megsérült, valamint az arcára rászáradt vér és a zúzódások is ezt bizonyították.

- Na, ezt is kicsinálták – húzta vissza a lábát Kris és ismét folytatta eddigi tevékenységét: a fal bámulását.

Csak megforgattam a szemem és nem válaszoltam. Kris nem sokat törődött másokkal, nem nagyon érdekelte, ki él vagy ki hal, mindenkit magasról letojt. Igazából nem csodálkoztam ezen, hisz tudtam, hogy az élet tette ilyenné őt. Az már más kérdés volt, hogy ha akart, változtathatott volna ezen, de nem tudom, mennyire tud olyan valaki megváltozni, akiből kihaltak az érzelmek.

Odatérdeltem a srác mellé, és megnéztem a pulzusát.

- Még életben van – mondtam csak úgy mellékesen.

Felhúztam a pólóját és perceken keresztül azt néztem, hogy a sebe begyógyul-e vagy sem. Szerencsére percről percre összehúzódott, így nem aggódtam érte. Negyed óra és jól lesz.

Felálltam, majd odamentem a sarokba, ahol egy kis tálba összegyűjtöttük a falból csöpögő vizet. Ez tisztább volt, mint ami a plafonon átszivárgott, és az ilyen alkalmakra tökéletesen megfelelt. Megfogtam a tálat, majd visszaültem a fiú mellé, levettem a felsőmet, benedvesítettem és letöröltem az arcáról a vért. A hideg víz hatására lassan kezdett magához térni.

Lassan nyitotta ki a szemeit, majd mikor meglátta arcom, riadtan ugrott fel és mászott hátrébb tőlünk. Először engem mért végig, majd Krist, aki ekkor már az idegen fiút fürkészte.

- Kik vagytok ti? – kérdezte ingerülten, hangja pedig remegett a félelemtől.

- A cellatársaid – feleltem röviden és tömören.

- Most ugratsz? – kapta rám tekintetét – Semmit nem követtem el, amiért börtönbe kerültem volna.

- Nem is a börtönben vagyunk – ültem vissza a helyemre. Már vártam, mikor fog kiborulni a srác, mikor fog őrjöngeni, kiabálni, végül keservesen sírni és beletörődni, hogy élete hátralevő részét itt fogja eltölteni. Hacsak meg nem hal közben.

- Hát akkor hol?

- A Pokolban – jött Kristől a rövid, de lényegre törő válasz, ám az ismeretlennek ez nem volt elég. Elkerekedtek szemei és úgy nézett Krisre.

- A p-pokolban? Ember, te aztán szívtál valamit. Most komolyan, hol a francban vagyok? És mikor engednek ki? – felpattant, majd az ajtóhoz lépett, és ütögetni kezdte azt. – Hé, hahó! Valaki! Ez biztos valami vicc! Engedjenek ki! Én nem követtem el semmit! Ártatlan vagyok! Engedjenek már ki, az istenért is! Valaki!

- Ne üvöltözz már, légyszí’, beszakad a dobhártyám! – kiáltott fel Kris és sötét szemeit a fiúra emelte, aki mit sem törődött vele.

Kris felpattant, majd a karjánál fogva a földre lökte a fiút, aki hiába próbált felkelni, Kris nem hagyta neki.

- Most meg mi bajod van? – nézett értetlenül rá.

- Felesleges üvöltöznöd, senki nem hallja. Vagy ha igen… nem törődnek vele – feleltem nyugodtan.

- Mi az, hogy nem érdekli őket? Ki kell jutnom innen! A családommal kell találkoznom délután, nem maradhatok bent. Fizetek nekik bármennyit, csak hadd húzzak el innen! – ismét kísérletet tett arra, hogy felkeljen a földről, de Kris ezúttal sem hagyta.

- Azzal elkéstél, haver.

- Miért?

- Mert már hetek óta itt vagy.

- Mi van? Az nem lehet! Amikor elindultam haza a munkából, akkor támadt rám egy csöves, aztán akkorát húzott be nekem, hogy elájultam. És még engem zártak be ide! Ez igazságtalanság!

- Ez mit sem változtat azon, hogy már több hete itt vagy.

- Nem, nem lehetek itt. Mondom, hogy…

- Nézz a pólódra! – utáltam a kezdőket rávilágítani arra, hogy mi is történt velük, ezért igyekeztem nem egyből az arcukba mondani, hogy soha többé nem jutnak haza és hogy már többé nem azok, akik voltak.

- Mi van?

- Nézz a pólódra! – mondtam erőteljesebben. A fiatal srác így is tett, és mikor meglátta a véres foltot, arca eltorzult a félelemtől. Felhúzta a pólóját, ám a hasfala ép és hibátlan volt. Értetlenül nézett ránk, majd újra magára.

- Ez mégis kinek a vére?

- A tiéd.

- De hát nem sebesültem meg. Egy karcolás sincs rajtam.

- Épp ez az, amiért soha nem fogsz már hazamenni.

- Na jó, nekem ez nem világos. Érthetőbben nem lehetne?

- Farkas vagy – mondtam ki egyenesen.

A válasz csak egy zavarodott tekintet és sűrű pislogás volt, majd végül hangos nevetésben tört ki.

- Ez jó vicc. Komolyan, nem tudom, mit szívtatok ti ketten, de ez röhejes. Farkasok nem léteznek, és nekem nincs okom itt lennem.

- Miért, szerinted nekünk van? – kérdezte Kris, miközben visszaült a földre, és hagyta, hogy a fiú felkeljen és ismét az ajtóhoz lépjen.

Mielőtt ismét elkezdhetett volna dörömbölni az ajtón, én is felálltam és az ajtó elé álltam.

- Hadd magyarázzam meg, mi ez az egész – néztem a szemeibe. Jobbnak láttam, ha mindent egyszerre rázúdítok, különben úgysem érti meg, mi történik vele. – Állításod szerint a mai napon rád támadtak, te elájultál és ide kerültél. Csakhogy ez ennek már jó pár hete. Farkassá válni nem egy nap alatt fogsz, hetek kellenek hozzá. Negyed órával ezelőtt löktek be ebbe a cellába, egy hatalmas sebbel a hasadon, ami begyógyult, hisz ezt bizonyítja a pólódon a vérfolt, tehát farkas vagy. Soha többé nem fogsz kijutni innen, sosem fognak rád találni, sosem leszel ugyanaz, aki voltál és az is lehet, hogy hamarosan meghalsz. Nem mindenkinek sikerül farkassá válni. Ha azzá válsz, akkor pedig… nem tudom, mikor lesz vége. Embereken kísérleteznek, feltételezem egy isten háta mögötti helyen, és hogy ki miért kerül ide, az egy nagyon jó kérdés. Röviden és tömören jobb, ha elfelejted a múltad és nem reménykedsz, hogy egy nap kiszabadulhatsz. Üdvözöllek a Pokolban, mától ez a cella lesz az otthonod – tártam ki karjaim és meghajoltam, majd félreálltam előle és leültem a földre. – Egyébként a nevem Tao, a másik fura fazoné meg Kris.

Az ismeretlen fiú meg se moccant. Csak állt háttal nekünk, az ajtóval szemben és próbálta feldolgozni a hallottakat. Ugyan nem láttam, de hallottam, ahogy gyorsabban veszi a levegőt, ebből tudtam, hogy sír. Rossz volt nézni őt és bármit megtettem volna, hogy ne halljam és ne is lássam őt. Emlékeztetett önmagamra, amikor idekerültem. Kris valahogy hasonlóképpen magyarázta el, mi is történik velem.

Kezét felemelte, majd tehetetlenül az ajtóra tette, és hosszú perceken keresztül állt így. Kételkedett, vajon higgyen-e nekünk, vagy sem, hogy valóban elfogadja az igazságot vagy megpróbálja álomba ringatni magát. Reméltem, hogy elfogadja a tényeket és nem hitegeti magát azzal, hogy fel fog ébredni, mert az csak ártott volna neki.

- Luhan.

- Tessék? – kérdeztem vissza.

A fiú sóhajtott egy nagyot hosszú percek után, majd megfordult és lecsúszva az ajtó mentén, ő is helyet foglalt. Mindketten őt néztük, és figyeltük, ahogy szemeiből lassan, de biztosan kihuny a csillogás, és arca eltorzul a beletörődéstől. Vagy tíz évvel öregebbnek tűnt, mint amikor bejött. Vajon ő miért kerülhetett ide?

- A nevem Luhan.